Nagyon sok mindenen mentem keresztül az elmúlt időkben, nagyon sok mindent csináltam, és ezek nagy része hiba volt. Vagyis… Tulajdonképpen ezen a nyáron hibát hibára halmoztam. Nem szándékosan, nem tudatosan, de miután megcsináltam, nem sokkal később rájöttem, hogy az volt. Hogy hülye voltam. Vannak hirtelen ötleteim, amiket elkeseredve követek el, és ezeket nem gondolom át, csak automatikusan ENTER-t nyom az agyam. És ezekből származnak a legnagyobb problémák. Mert még mindig nem értek dolgokat, még mindig nem fogom fel időben a tetteim súlyát.
De ez a súly most nagyon húz lefele a mélybe. És nagyon nehezen viselem, hogy elcsesztem. Ez a szörnyűség az én hibám, és nincs rá bocsánat. Én rontottam el, nagyon haragszom is magamra emiatt. ÉS lehetett volna még folytatás, lehetett volna akármi, mert komoly volt, komolyan gondolta, de már nem bírta elviselni a folytonos nézeteltéréseket. A nézeteltéréseket, amik többsége miattam történt… Mert még mindig nem nőttem fel… Még mindig nem viselem a dolgokat megfelelően…
Boldog befejezés… Az… Az a fránya boldog befejezés… Oh… Az én boldog befejezésem…
Ajj! Beszéljük meg, kérlek! Tudod, ez nem olyan, mintha meghalnánk, de mégis… Ezt a valamit én csináltam? Vagy ez csak valami olyan, amit csak egyszerűen kimondasz? Tégy bármit, csak ne hagyj magamra egy kiürült, poros város felett egy cérnaszálon függve!
Tudod, te voltál minden, amit (úgy hittem) ismertem, és azt hittem, hogy ez működhet. Te voltál minden (de minden!), amit valaha akartam az életben. Összeillettünk… vagyis úgy kellett volna, hogy legyen, de nem így lett… Minden emléket most olyan közelinek érzek, de ez elenyészően kevés ahhoz, hogy a boldog befejezéssel hitegess engem. Igen, a boldog befejezés… Az a boldog befejezés…
Vannak érdekes barátaid, és tudom, mit hisznek: Szerintük eléggé bonyolult eset vagyok, de egyébként mindenki más is… És ők nem ismernek engem, de vajon téged ismernek?
Minden vacak, amit rejtegettél előttem, amit nem mondtál el és minden szar, amit csináltál… Mindezek ellenére te voltál nekem minden, amit (úgy hittem) ismerek, és azt gondoltam, hogy ez működhet. Te jelentettél nekem az életben mindent. MINDENT! Összeillettünk… Így volt megírva, de elvesztünk az emlékekben. Azokban az emlékekben, amik a mieink, de már nem elég… És te végig csak a boldog befejezéssel hitegettél engem…
Jó volt tudni, hogy itt voltál nekem, és kössz, hogy úgy tettél, mintha érdekelnélek, és hogy azt éreztetted velem, hogy én vagyok az egyetlen. Még jó, hogy nem ért felkészületlenül, de kössz, hogy végignézted, hogy esem össze, miután közölted, hogy ennyi volt, bocs…
“Ő volt minden, de minden, amit valaha szerettem az életben.”
Passzoltunk… Vagyis kellett volna, de ez veszett ügy… Az emlékek még túl közeliek ahhoz, hogy elhitessem magammal, hogy végig csak megjátszottad, hogy boldogok lehetünk a végén… Mert te voltál minden, amire csak vágytam. Jók voltunk együtt… vagyis csak úgy tűnt… de elvesztünk… Még az emlékeimmel hitegetem magam, te pedig végig csak megjátszottad, hogy boldogok vagyunk… Mindent a boldog befejezésért… Igen… BOLDOG befejezés… Hát…
A boldogságnak vége…
A boldogságnak vége, mert elrontottam. Elrontottam. Még úgy is, hogy szépen váltunk el, nekem el kellett rontanom! Hülye Anett! Buta voltál… Mindened megvolt, szép életed, kedvesed, a boldogság… De te gyerek vagy még, és nem értheted meg még, hogy mit vesztettél el. De jobb lenne minél hamarabb rájönnöd, hogy EZT a hibát ne kövesd el még egyszer!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése