Múló pillanat

Fiatalok.

Egy pillanat, csak ennyi volt, megkedvelték egymást. Nem mondtak semmit, de érződött. Ők érezték, de gyávák voltak.

Senki sem vett észre semmit. Mintha az a valami nem lebegne ott, mintha nem is találkoztak volna, úgy mentek el egymás mellett az utcán. Némán, vágyakozva.

Egy pillanat, csak ennyi volt, de az minden porcikájukat átjárta.

Fiatalok…

Vajon mennyi esélye van az új találkozásnak? Vajon van értelme elrontani ezt a pillanatot? Vajon a vágy mekkora kínzó eszköz?

Egy fiatal számára minden képes szenvedést okozni. Legyen az jó, vagy rossz. Okozzon bármit, csak legyen célja és eredménye, de legyen oka is.

Egy pillanat, csak ennyi volt, és elszállt.

Pocok meséje - Hatodik nap

            A kirándulás utolsó napjára virradóan a kis család igen korán kelt. Igaz egyesek sokkal nehezebben ébredtek, de választásuk nem volt, Édesanyjuk lehúzta a fejükről a meleg paplant. Még reggeli előtt mindenki megmosakodott a közeli patak hűs vizében, majd rendet pakoltak maguk körül és természetesen a táborhelyüket is tisztába tették. Tudták, hogy még hosszú az út hazafelé, így bőségesen lett az asztaluk megterítve. Volt azon mindenféle finomság mi szem-szájnak ingere; jól is laktak belőle ám.

            Édesapjuk pakolás közepette meglelte a kis zsákocskát, amit még idefele úton adott nekik a Fogadósné. Gondolta is rögvest, hogy a finom reggeli étek elfogyasztása után ki is nyitják azt.

            Mit volt mit tenni, a kiscsalád kinyitotta a zsák száját és hirtelen mindenkinek tátva maradt a lepénylesője a meglepettségtől. Egy marék szerencse, néhány üveg csodatévő varázsos víz, egy kis étel és legnagyobb csodálkozásukra egy szív alakú kulcs. Az utóbbiról természetszerűen mindenki tudta, hogy mit nyit: a Szeretet Földjének Kapuját.

            Rögtön felpakolták a szekerükre az összes putyerkájukat (még Bélát is) és Tolerancia Földjének Királyához siettek. A palota neves őrei már-már barátjukként üdvözölték a kis családocska tagjait, azonban az uralkodó megijedt a hívatlan vendégektől, akik természetesen nem tágítottak. Kértek egy utolsó esélyt, hadd próbálják meg még egyszer, hadd menjenek le a pincébe. A király nem volt kőszívű, nem tudott ellenállni a piros orcáknak, a csillogó szemeknek és az elszántságuknak, így ő maga személyesen kísérte le őket a pincesorba.

            Most, a kulcs segítségével hamar ki tudták nyitni a Szeretet Földjének Kapuját, és a varázsvíz hatására át is tudtak kelni rajta. Odaát azt tapasztalták, hogy minden ugyanúgy néz ki, csak éppenséggel eláraszt mindent a Szeretet: a Szeretet eszenciája ott van a levegőben, a földben, a fákban, mindenben. Az emberek szeretik és tisztelik egymást. Egy ilyen helyre érkeztek és úgy döntöttek, hogy ott szeretnének maradni. Olyan csodás helynek ítélték meg a Szeretet Földjét, amiről nem is álmodtak. Így ért véget a kis család kirándulása, nyugodt szívvel hagyták el Tolerancia Földjét, mert tudták, hogy egy sokkal szebb helyen vannak.

            Hazafele a Szeretet kísérte őket, és a kis család még sokáig emlegette ezt a kalandot, hogyan találtak rá az igaz és feltétel nélküli szeretet erejére! 

            Vége – The End – La Fin – Finito

Pocok meséje - Ötödik nap

            A következő nap csodaszép időre ébredtek, és hamar ki is ugrottak az ágyikójukból. Egy kis reggeli elemózsiát magukhoz vettek, majd elindultak felfedezni a környéket. Ahogy mentek-mentek útközben egyszer csak egy bokorból előugrott egy hatalmas nagy szörnysárkány lófejjel szárnyakkal és krokodilfarokkal. Nem ijedtek meg, mert tudták, hogy ha mindannyian el kezdenek énekelni egy dalt, akkor a barátjukká lesz és segít nekik útjukban. Így is történt. A szörny, akit mellesleg Bélának hívtak, hatalmas vihart kavart a szárnyaival és hipp-hopp, a kis csapat át is repült az erdőn.

            Az erdőn túl találkoztak az átváltozni tudó óriásbogárral. Kilesték az átváltozását és rájöttek, hogy a köpenye a bogár szárnya. Úgy döntöttek, hogy szereznek egy köpeny-szárnyat, hogy könnyebben le tudjanak jutni a palota mélyébe; de ez nem volt ilyen egyszerű. Ugyanis meg kellett várniuk a déli 12 órát, amikor a bogár levedlette köpenyét és ezt kellett nekik megszerezniük. Miután ez sikerült, újra Tolerancia Földjének Királyához siettek, aki megijedt Béla fogaitól ezért megengedte nekik, hogy lemenjenek a várpalota pincéjébe. Igen ám, de odalenn nem láttak semmit, mert vaksötét volt. Ezért ráadták a legkisebb fiúra a köpönyeget, hogy át tudjon változni szentjánosbogárrá. Megláttak egy ódon rézveretes kaput, ám de a kapu zárva volt. Megpróbáltak áttörni a Szeretet Földjére, de erőszakkal nem ment. Így szégyenszemre visszavonultak.

            A nap már lebukott a hegyek mögött, és csak a hold fénye szűrődött át a lombokon. Elég nagy bátorságot kellett nyerniük, hogy szállásukra visszatérjenek, mert az erdő nagy volt és sötét és ijesztő. De a szentjánosbogarak segítségével hazaérhettek és nyugovóra hajthatták fejüket egy újabb történet hallgatása közben.

Pocok meséje - Negyedik nap

            Reggel, ahogy álmosan ásított a nap az égen, ugyanúgy kelt fel a kis család is. Mivel olyan álmosak voltak, úgy gondolták felfrissülnek a Nagy Tó hűsítő vízében. A vidék legöregebb fájánál pihenték ki az előző napi fáradalmakat, és azon tanakodtak, miképpen tudják jobb belátásra bírni Tolerancia Földjének nagyhatalmú urát. A gyermekek hamar felélénkültek és játszani kezdtek: egy rongylabdát dobálgattak egy kifeszített halászháló felett. A halász igen mogorva ember volt és nem tolerálta azt, hogy a gyermekek ennyire jól érezték magukat. Éppen ezért elzavarta őket, de nekik ezt sem szegte kedvüket.

            Hazaérve újra terített asztal várta a családot, ami igencsak jól esett nekik, mert meglehetősen elcsigázta őket ez a nap. Délután a vacsorára való vaddisznóra vadásztak, amit sikeresen eltaláltak a nyilaikkal. A család tagjai kiváló vadásznak bizonyultak, hála egy ifjú zöld íjásznak, aki keményen edzette őket a fején lévő zamatos körtével.

            Az estebéd után megtanakodták a másnapi stratégiát, hogyan jutnak be a király palotájának pincéjébe, és ezáltal a Szeretet Földjére. A napot ekkor is egy mesével fejezték be, folytatva József történetét, akit minden nyomorúságából kiszabadított az Isten és nagy emberré lett Idegen Földön.

            De mi is van a pútyerkában? – ezzel a gondolattal tették le a fejüket párnájukra, hiszen a Fogadósné zsákját még mindig nem nyitották fel.

Pocok meséje - Harmadik nap

            Ahogy a nap nagyot ásított és előbukkant Tolerancia földjének hegyei közül, a kis család is ébredezni kezdett. Hiszen ma járulhatnak a Király színe elé! Nagy dolog ám. Ahogy elköltötték a reggelit azon gondolkodtak, hogy miben is járuljanak a király színe elé, hiszen nekik csak feslett, koszos gúnyáik voltak (mivelhogy igen szegények voltak) és hát ugye valahogy mégis csak meg kell jelenni a király előtt. Ahogy ezen tanakodtak az egyik gyermek a lelkendezéstől sírva újságolta, hogy hát a szobában talált mindenki ágyán egy úgy öltözetnyi ünneplő ruhát. Annyira megörültek, hogy csodálkozni is elfelejtettek, felöltöztek illendően és el is indultak a királyi palotába.

Amint megérkeztek, rögvest a király színe elé vezették őket. Ekkora pompával és dicsőséggel régen találkoztak. Arany alabástrom mindenütt, ameddig a szem ellát. A Király végigmérte a kis társaságot és mintha egy kis fintor futott volna át királyi ábrázatján. Kérdezte is rögvest, hogy mi járatban volnának és mi lészen az, amit óhajtanak őtőle? A szegény ember bátortalanul bár, de határozottan kihúzta magát és azt mondta a királynak, hogy Ők bizony csak azt szeretnék tudni, hogy hol található az igazi szeretet földje. A király rettentő kacagásban tört ki. Szeretet! Hahaha. Igazi szeretet nem létezik, csak Tolerancia létezik. A szeretet földje sohasem létezett. De a szegény ember nem tágított és elmondta a királynak, hogy ők igen is meg fogják találni és tudják, hogy a szeretet földjének kapuja ott található a vár pincéjében és által szeretnének jutni rajta. A király erre nagyon megijedt és láthatóan kiette a homlokát a veríték.

A király rájött, hogy a család tudja a titkot, majd gondolkodott néhány percig. Arra határozott, hogy a család elé próbákat állít. Magában biztos volt ugyanis abban, hogy ezen próbák során elveszejtik életüket a család tagjai.

A próbák ugyan nagyon nehezek voltak, és sokáig is vesződtek velük, de végül mindegyik próbán hősiesen helyt álltak. Visszatérve a király színe elé, őfelsége meglepődve nézte a családot, hogy senkinek sem görbült egy haja szála sem! Erre olyan méregbe gurult, kiabálni kezdett, majd a palotából kiebrudalta a családot. Az apjuk szomorúan ugyan, de visszavezette a családját a szállásra. Ebben a szomorúságában mesélte el az aznapi történeteket a gyermekeinek.

Pocok meséje - Második nap

Kora reggel álmosan, ugyan de vidáman ébredezett a család. Az egyik fiút el is szalasztották a helyi fogadóba tejért, mert tehénnel itt az Isten háta mögött nem rendelkeztek. Hamar kikeltek a nyoszolyából és az ott csordogáló patak vízében hűsítették magukat meg persze szökelltek egyet, kettőt a frissesség kedvéért. Aztán asztalhoz telepedtek és meglepődve tapasztalták, hogy az asztal már jó előre meg lett rakva mindennel mi szemet-szájat gyönyörködtet. A családfő áldást kért az ételre és falatoztak addig, amíg mindenki jól nem lakott. Ez után fölkerekedtek és sietve elindultak a királyhoz, hogy bebocsátást kérjenek.

Ez a király a Nagy Tó melletti palotában lakott udvartartásával együtt. Odaérvén azonban rossz hírrel várták, mivelhogy a Király csak másnap hajlandó fogadni Őket. Nem szomorodtak el, hanem Letelepedtek a vidék legöregebb fájához és hagyták viháncolni a gyermekeket a hűs Tóban. Nagyon Boldogok voltak és észre sem vették az idő múlását. Mire észbe kaptak a nap már túlon-túl volt a delelőn. Fölszedték pútyerkáikat és visszatértek szállásukra. Útközben megbeszélték, hogy főzik meg az estebédet, de mire hazaértek a vacsora már az asztalon gőzölgött. A meglepetéstől a szakuk is elállt.

Vacsora után ismét a tűz köré telepedtek és hallgatták Apjuk lebilincselő történetét Józsefről, akit kútba dobtak testvérei. Ezen az estén arról mesélt, hogy Józsefet eladták rabszolgának, megvették és egy Potifár nevű gazdag ember cselédje lett. De mivel igen megkedvelte Józsefet a Potifár, ezért nem bánt vele szörnyűségesen. Volt ennek a gazdag embernek egy igen szemrevaló felesége is, aki igen csak környékezte Józsefet, de mivel József Istenfélő ember volt, ezért nem adta be a derekát, ezért az asszony bosszút forralt. És még biztosan van folytatás is, de már mindenki el volt törődve, ezért nyugovóra tértek szeretetben és békességben.

De hát mi van avval, kicsi zacskóval, ami a pútyerkában lapul? Én már nagyon kíváncsi vagyok rá. Talán legközelebb megtudjuk.

Pocok meséje - Első nap

A Szer-telen Ifiház minden évben szervez egy nyári tábort Nagycsepelyen, a Balaton mellett. Egy pályázat miatt kellett egy mesét írni a történtekről. Pocok barátommal közösen alkottuk a következőket meg. Remélem tetszik. :D

Egyszer volt hol nem volt, tán még az Óperenciás tengeren is túl, de az biztos, hogy a Dunától kissé innen élt egy szegény ember a feleségével, és annyi gyermekével, mint égen a csillag vagy tán még eggyel többel is talán. Egyszer az Apa odaállt a család elé és azt mondta, hogy el kell menni szerencsét próbálni. Elhatározta ugyanis, hogy elmegy a Nagy Tóhoz, Tolerancia Földjére, ami Óperenciával határos. Családja úgy határozott, hogy nem engedik el erre a hosszú útra, így hát inkább vele tartottak hosszú útján. Voltak, akik szekéren, voltak, akik Postakocsin indultak el, de egyben megállapodtak, hogy a Nagy Tónál a Vidék legöregebb fájánál találkoznak. Így is történt. Útközben elfogyott az élelmük, így hát betértek egy fogadóba éhüket csillapítani, némi olajban sült sustyánkával. A Fogadósné mivel látta, hogy a család minden egy falatot jószívűen megoszt egymással, ezért ajándékba adott Nekik egy zsákot. Kicsi aprócska, durva szövésű zsák volt, de a Fogadósné a lelkükre kötötte, hogy csak a Nagy Tónál bonthatják ki. Így jóllakottan indultak tovább hosszú útjukon. Ki beszélgetett erről-arról, ki szundikált, ki a trubadúrládikáját hallgatta.

            A nap már igencsak magasan szántotta az eget, amikor megérkeztek a Nagy Tóhoz és ott is a vidék legöregebb fájához. Ez Tolerancia Királyságának bejárata. A Gyermekek, sutty mint ha ott sem lettek volna már önfeledten pancsoltak, míg apjuk és anyjuk azon tanakodtak, hogy mi lehet ebben a zsákban. De hát majd később kibontják, ha lesz reá érkezésük, így be is hajintották a többi pútyerka közé. Miután kipancsolták magukat elindultak szálláshelyet keresni maguknak. Találtak is egy takaros házikót, amiben pont kényelmesen elfértek Ők maguk, és a Sok gyermek. Ezután nekiláttak a Vacsora elkészítésének, amiből minden gyermek kivette a részét. Mivel sokan voltak, hamar el is készült a finom vacsora. Étkezés után a gyermek leültek hallgatni Apjukat, mert igencsak szerették, amikor mesél. Aznap este egy olyan fiúról mesélt nekik, akinek volt sok testvére, de az Édesapja mind közül Őt szerette a legjobban, így bátyjai meggyűlölték őt; ráadásul még álmokat is látott. Éppen ezért bedobták egy mély kútba és a sorsára akarták hagyni.

            Hát eddig látott a történet mára, de legközelebb tovább mondom! A Család nyugovóra tért, de ugyan mi lehet a zsákban?

Álmaim fogságában

Bioszóra franciául. De nem ám a suliban, hanem egy elhagyatott épületben lévő teremben – ami mellesleg a világ végén van – gyűlt össze közel harminc diák és három tanár. Az egyik tanár franciául magyarázott, egy másik fordította, a harmadik pedig jegyzetelt.

A szoba, ahol voltunk hosszú és nagyon magas, benne két padsor található. A terem egyik, hosszabbik oldalánál ablakok sorakoztak. Különböző méretűek mozaikszerűen kirakva egyvonalban. Ezzel szemben körülbelül fél távon volt egy picike vörös faajtó, viszonylag megkímélt állapotban. A padló klasszikus hajópadló, amiről szinte teljesen lekopott a lakkozás. A fal fehérnek tűnt, és néhol már penészedett is, vagy mállott le a vakolat. Tábla nem volt a teremben, helyette a falat használták a tanárok. A fekete filctoll kétség kívül jól mutatott rajta.

Az óra elég unalmasan zajlott, nem lehetett érteni belőle semmit.

Az utcán valami sokkal érdekesebb folyt. Furcsa fekete gumók voltak az út kellős közepén. Nagyok, tehát nem rovarokról volt szó. De közelében sem voltak semmiféle általam ismert élőlénynek. Nem tudom, pontosan mik, de izgalmas volt figyelni őket. Ahogy az apró babszemszerű dolgok lepotyogtak a földre és néhány perc alatt fokozatosan megnőttek úgy fél méteresre; igen csak érdekes látvány volt.

Ezekből a sötét színű gubókból aztán úgymond kikeltek azok a feketébe öltözött apró törpecsontvázak. Élő szövet nem volt rajtuk, csupán az arcukon, de azok is csak izmok voltak. Mindegyik ugyanúgy nézett ki: mind ugyan olyan keménykalapot, ugyan olyan ingszerűséget és ugyan olyan szövetnadrágot viselt. Cipő nem volt a lábukon, bár nem is lehetett volna hova felvenniük, ugyanis nem volt lábfejük sem.

Mindezeket együttvéve olyanok voltak, mint egy halál-hadsereg.

Könnyen meg tudtam figyelni őket. Sétáltak. Fel, s alá. Egyforma tempóban és stílusban. Meneteltek.

Nem én voltam az egyedüli, aki őket bámulta, hanem a teremben mindenki. Azt észre sem vettem, mikor hagyták abba a prédikálást a tanárok, de úgy sejtem, a kinti lények felbukkanásának is szerepe volt benne. Néhányan felkeltek, hogy az ablakhoz menjenek, hogy lássanak. Viszont voltak olyanok is, akik merészen kisétáltak a teremből. Én is hozzájuk tartoztam. Láttam, ahogy a tömeg a folyosón a kijárat felé vette az irányt. Mert közelebbről is látni kellett.

De amint kiléptünk az ajtón, semmit sem láttunk. Felszívódtak; legalábbis első ránézésre. Jobban megfigyelve pedig sínpárok voltak előttünk. Mint egy pályaudvaron a peron. Aluljáróval. És a menetelő lények ott voltak.

Vártak.

Vártak arra, hogy kövessük őket. Mi össze sem néztünk, csak ösztönösen mentünk. Mire leértünk az aluljáróba, azok a valamik már a következő kijárat felé haladtak. Hátrapillantottam és el kezdtem rohanni. Az adrenalinom az egekben volt. Féltem, de ugyanakkor kíváncsi is voltam. Mik, mit akarnak, meg ilyenek.

Csupán egy pillanatra néztem hátra a többiekre – akik rendben követtek engem – mire újra előrefordultam azok megint nem voltak sehol. A tömeg megállt. Éreztem egy hullámot, de nem törődtem vele.

Csak én vettem a bátorságot, hogy megnézzem a feljárót. Elfutottam odáig, majd a következőig. Nem voltak ott. Akkor az adrenalin-szintem újabb löketett kapott: ideges voltam és rémült. Valahogy úgy, mint a mesékben a lány az erdőben. Keringtem.

Percekig. Oda-vissza. Minden feljáróba benéztem. Többször is. Nem láttam semmit. Aztán megálltam, és nem láttam senkit.

Újfent ideges lettem.

Leültem egy jéghideg lépcsőre. Gondolkoztam. Nem értettem mi történt. Majd szépen lassan elkezdtem lenyugodni. Már át tudtam gondolni az egészet. Órákig ülhettem ott merengve, mikor eszembe jutott fölmenni a peronra.

Felálltam. Nyújtózkodtam egyet. Azután megfordultam. Egy lépcsőfok… kettő… három…

Mikor felértem sötét volt, hideg volt. A barátaim a korláthoz voltak kötve. Eszméletlenül.

Nem tudom mi történt, nem értettem mi történt, de ott voltak és ott voltam én is.

A gyűrű

(a legelső rendes novellám…)

Ez meg mi? – ment oda a lány az apjához. A férfi a kezében néhány fényképet tartott, amit a munkahelyéről hozott el. A rendőrségen, a gyilkosságiaknál dolgozott. Rátermett, okos, erős férfi volt. A lány hasonlított apjára: magas, barna hajú, jó észjárású. Nem járt el otthonról, a társasági életet hanyagolta. Nemhiába, hisz’ zsaru volt az apja.

Ez? – kérdezte a képen látható gyűrűről. – Ezt épp egy fiatal lány holttesténél találták meg a minap a helyszínelők. A halott lány gazdag környékről való lehetett, minden, amit a táskája tartalmazott, többe került, mint a havi fizetésem. Kivéve ezt a gyűrűt. Egyszerű ezüstözött bizsu.

Akkor valószínűleg nem az övé volt. – mondta a lány, és leült az apja mellé a kanapéra. Elkezdte majszolgatni az éppen elkészült vajas popcornt. Este hét felé járt az idő, már zuhanyozott és a pizsamáját is felvette, de még nem vacsorázott. Az apját figyelte. A mimikáját, a testtartását, a mozdulatait. A lánynak ez szokatlannak tűnt. Sosem látta az apját olyan komornak és elgondolkodónak. A férfi nem szerette azokat, akik gyilkolnak, főleg nem azokat, akik tinédzserlányokkal teszik ezt. De azt az esetet másképp ítélte meg. Sok gyermek halálát derítette már fel. De ebben a lányban…. a sajátját ismerte fel. És a férfinak sokat jelentett a családja.

De, biztosan az övé volt. A gyűrű nyoma látszódott az ujján, tehát régóta meg lehetett. Legalább fél éve viselhette a bal középső ujján.

Akkor meg fontos volt neki. Egy barátjától kaphatta, esetleg a szüleitől, vagy valaki olyantól, aki nagyon jól ismerte, szerette őt.

Néhány embert végigkérdeztünk, akik közel álltak hozzá, de mindenki csak annyit tudott a gyűrűről, hogy már egy jó ideje hordta a lány. Semmi más információ.

Ekkor hosszabb csönd következett. A lány és a férfi farkasszemet nézett egymással. Különleges, drámai pillanat következett be. Csönd és hűvösség terjedt a levegőben, mind a ketten töprengtek valamin. A férfi gyakran tárgyalta ki otthon a lányaival az ügyeket. Mert egykor két lánya volt…

De néhány éve már, hogy az idősebb gyermeke meghalt. Halott, mert megölték. Megölte valaki, de előtte kínozták, fojtogatták, megerőszakolták, majd leszúrták. Háromszor is. Brutális kegyetlenség, és a gyilkost sosem találták meg.

A férfi azóta megszállott lett.

Ha nincs információ, akkor nincs mit tenni. Vannak olyan ügyek, amit még a te kopó ösztönöd sem tud megoldani. – A lány csintalanul megpöckölte az apja orrát. Majd hirtelen megcsillant a szeme, észrevett valamit. – Hacsak…. Apa, figyeld azt a képet! Mintha lenne ott valami írás. – mutatott az egyik képre. Észrevette, hogy nem valószínű, hogy az ékszer bizsu, mert gravírozva volt bele valami. Neves tervező készíthette, bár a minta egy kicsit lekopott, nehezen lehetett olvasni.

Igen, tényleg. Add csak ide! – A férfi próbálta elolvasni, és sikerült is valamennyire elolvasni, de néhány betűre következtetnie kellett.

A mondat az volt:

SZÜLINAPOMRA, MAGAMTÓL…

A thébai mondakör: Antigoné története után tíz évvel történt...

Miután Antigoné meghal, Thébában sok minden történt. A lány halála lavinát indított el. A vőlegénye, Haimón, és a fiú édesanyja Eurüdiké, mindketten röviddel Antigoné halála után önkezük által halnak meg.

Kreón lelkileg összeomlott. A király egyedül maradt a gőgjével. Persze ott volt neki Oidipusz utolsó, még élő gyermeke, Iszméné.

A fiatal lány megbánta, hogy nem segített a nővérének, és magába roskadt. Kreón néhány évig a szárnyai alá vette, sajátjaként nevelte. De az évek alatt beleszeretett. A szerelem nem volt viszonzatlan, így Kreón feleségül vette Iszménét.

A románcból három gyermekük született. Theiresziasz azt jósolta, hogy az egyik gyermek megvakul, a másikat elrabolják, a harmadik pedig a harctéren fog elesni a középső gyermek keze által.

Ezek miatt Kreón úgy döntött, hogy megvédje gyermekeit, három különböző helyre záratta őket. Így a három gyermek nem ismerte egymást, könnyű volt elrabolni egyikőjüket. Pont azt raboltatta el a szomszéd város királya, akit Theiresziasz megjósolt. Éppen ezért a legfiatalabb gyermeket harcolni taníttatták.

Iszménének nem tetszett, ahogyan Kreón  a két fiával bánt. Hallva a jós jövendölését, védve fiait, megölte Kreónt. Méghozzá azzal a tőrrel, amivel Eurüdiké öngyilkos lett. Átvette a királyságot, és boldogan éltek, míg meg nem haltak. És hogy mi volt ezek után, azt nem tudni...

Karinthy Frigyes: A cirkusz ~ Saját felfogás

Hirtelen felébredtem. Az álomnak vége szakadt. Szörnyű volt. Borzasztó a tudat, hogy kínozták egymást, önmagukat. Az is ijesztő, hogy azt akarták, hogy én is olyan legyek, mint ők. Hányingerem van a saját álmomtól.

Bár még éjfél sem volt, fáradt voltam, de nem mertem elaludni. Féltem. Nem akartam visszamenni oda. A cirkuszba, ahol kegyetlenek az emberek, az igazgató pedig úgy viselkedik, mint egy ártatlan gyilkos. Ő ugyan nem ölt meg senkit, de könnyen elérte, hogy valaki kibelezze saját magát. Ilyen helyre önszántából nem megy senki.

Már nem akartam a cirkuszba menni. Rettegtem, hogy olyan lesz, mint álmomban. Ezen járt az eszem folyamatosan, de az ébresztőóra megzavart. Reggel volt. Megmosakodtam, felöltöztem, és mentem reggelizni. Két harapás között aztán elmeséltem szüleimnek az álmomat, és édesapám megnyugtatott, hogy a valóság nem ilyen, majd kezembe nyomott egy darabka papírt, és azt mondta:

- Érezd jól magad!

Mesés hangulat: A rátóti csikótojás

Egyik nap éppen elöljárósági gyűlés volt. Alig kezdtünk el beszélgetni, s máris megjelent egy csősz egy nagy valamivel a kezében.

Eleinte nem tudtuk mi az. Később kiderült, hogy csikótojás. Gondoltuk, kikeltjük. Ám a szomszéd nép, csak nevetett rajtunk! Nem tűrtük tovább!

Felmentünk a hegyre, s megpróbáltuk rájuk gurítani a tojást, de nem sikerült, mert a bokornál egy kőbe ütközött, s ripityára tört. A bokorból épp akkor szaladt ki egy nyúl.

- Utána emberek, utána! Ott szalad a pici csikó! - kiáltotta a falu.

Segítség! Ég a tűz!

Csak mert megtaláltam a negyedikes fogalmazásfüzetem... :D

Egyszer valamikor, nagyon régen, kb ötven éve volt egy nyolc tagú család: nagyapó, nagyanyó, anya, apa, testvérek.
Egy nap nagy buli szervezésében voltak. Volt, aki vásárolt, és dolgozott, de az idősebbek inkább kötöttek. Aznap a tízéves ikrek sütöttek, főztek.
Kis idő múlva Kata meggyújtotta a tűzhelyet, de a gyufa leesett a földre, s a szőnyeg lángra kapott. A tüzet Joli vette észre, és szólt a nagyszüleinek.
Nagyapó kihívta a tűzoltókat, de amire odaértek, már késő volt: leégett a nyaraló. Csak az embereket tudták megmenteni, az épületet már nem.

Nos, szadista épület-gyilkos voltam... :D Chö! De van még, ahonnan ez jött. :D