Hirtelen felébredtem. Az álomnak vége szakadt. Szörnyű volt. Borzasztó a tudat, hogy kínozták egymást, önmagukat. Az is ijesztő, hogy azt akarták, hogy én is olyan legyek, mint ők. Hányingerem van a saját álmomtól.
Bár még éjfél sem volt, fáradt voltam, de nem mertem elaludni. Féltem. Nem akartam visszamenni oda. A cirkuszba, ahol kegyetlenek az emberek, az igazgató pedig úgy viselkedik, mint egy ártatlan gyilkos. Ő ugyan nem ölt meg senkit, de könnyen elérte, hogy valaki kibelezze saját magát. Ilyen helyre önszántából nem megy senki.
Már nem akartam a cirkuszba menni. Rettegtem, hogy olyan lesz, mint álmomban. Ezen járt az eszem folyamatosan, de az ébresztőóra megzavart. Reggel volt. Megmosakodtam, felöltöztem, és mentem reggelizni. Két harapás között aztán elmeséltem szüleimnek az álmomat, és édesapám megnyugtatott, hogy a valóság nem ilyen, majd kezembe nyomott egy darabka papírt, és azt mondta:
- Érezd jól magad!
