Tisztelt tanárok, végzősök, diáktársaim!
Az idő gyorsan szalad, ezt mindnyájan tudjuk, érezzük. Még csak most léptünk be az iskola kapuján, és máris itt állunk. Ez itt a jelen. A jelen, ami nehéznek tűnik. A jelen, ami tényleg nehéz. Nehéz, mert hosszú, és végeláthatatlan jövő áll előttünk. Nehéz, mert dolgos, munkával teli évek nyugszanak mögöttünk. És nehéz, mert most búcsút kell mondanunk egymásnak.
Ady szavaival élve:
„Úgy élj a jelenben, hogy megbánás nélkül gondolhass a múltra!”
Most gondoljuk ezt a mondatot át! Így élünk? Megbánás nélkül? Talán igen. De mit is kellene megbánni? Azt, hogy ide felvételiztünk, hogy órákat fektettünk a tanulásba, hogy jóbarátokká lettünk, hogy hétvégeken bulikat rendeztünk, hogy egyáltalán fiatalok vagyunk? Ezt nem kell megbánni! A gimis éveknek az a lényege, hogy próbára tegyük magunkat a „NAGYVILÁGBAN”. A hátsónkon még rajta van a tojáshéj, a szülői babusgatás, de már rálátásunk van a világ dolgaira, felnőttnek képzeljük magunkat.
De kik is azok a felnőttek és milyenek? Gyermekkorunkban hatalmasnak tűntek, négy éve az akkori végzősöket hittük hatalmasnak. Ahogy eltelt ez az idő, nem sokat változtunk (fizikailag persze), de a mostani elsősök tűnnek picinek, és még én is hatalmasnak érzem magam mellettük, pedig mindenki láthatja, hogy nem vagyok épp egy nagy termet.
Én még messze vagyok attól, hogy felnőtt legyek és ezzel nem vagyok egyedül. Itt álltok százhuszan előttem az érettségire várva, ki könnyeden, ki nehezebben viselve a dolgot… Higgyétek el, nem nagy kunszt. Ez csak egy vizsga és ennél durvábbakat fogunk még átélni az egyetemeken/főiskolákon. Ezt mondják… Talán igaz, talán nem. Mindenki másképp fogja megélni a jövőt, de egyvalami összeköt bennünket. Az, hogy négy hosszú, húzós, hatalmas évig egyazon iskolába jártunk.
Huh, furcsa. Már múlt időben beszélek a suliról. Ennyi volt? Tényleg? Mi vár még rám, ránk? A jövő egy hosszú út, ami nem tudjuk merre tart. Lehet, hogy lesz majd egy alagút, ahova be kell mennünk, de a végén újra kiérünk a szabadba; lehet, hogy egy hídon kell átkelni, sosem tudhatjuk.
Az élet egy hullámvasút, és még csak felfelé tartunk. Kisebb göröngyök eddig is voltak, de vajon mennyire fogunk félni a gödör mélyén? Vajon lesz valaki, aki kihúz minket onnan? Ezek az élet nagy kérdései. De most még nem tudom rá a választ.
Ha választ nem is, esetleges kiindulási pontokat adhatok. Hallgassatok a szívetekre, és bízzatok magatokban, szerezzetek olyan barátokat, akik minden marhaságban benne vannak (legyen ez akár egy „csillag születik” a buszon, vagy egy bulis szilveszter, de mindig legyen olyan is, aki barát-tanulótárs-munkatárs-pszichológus és minden más egyben!). Ha a szívetekre hallgattok, értékes és jó emberek lesztek, kövessétek az álmaitokat és boldogok lesztek. Bárhová is vezessen bennünket a sors.
