2014. október 20., hétfő

Múló pillanat

Fiatalok.
Egy pillanat, csak ennyi volt, megkedvelték egymást. Nem mondtak semmit, de érződött. Ők érezték, de gyávák voltak.
Senki sem vett észre semmit. Mintha az a valami nem lebegne ott, mintha nem is találkoztak volna, úgy mentek el egymás mellett az utcán. Némán, vágyakozva.
Egy pillanat, csak ennyi volt, de az minden porcikájukat átjárta.
Fiatalok…
Vajon mennyi esélye van az új találkozásnak? Vajon van értelme elrontani ezt a pillanatot? Vajon a vágy mekkora kínzó eszköz?
Egy fiatal számára minden képes szenvedést okozni. Legyen az jó, vagy rossz. Okozzon bármit, csak legyen célja és eredménye, de legyen oka is.
Egy pillanat, csak ennyi volt, és elszállt.

Fall to pieces

Mostanában eltűntem, és a kreativitásom is elcsökevényesedett, be kell érnem a cikkírással. Vagy még azzal sem. Próbálkozom zenehallgatással, ami által új ötleteket meríthetek, és általában merítek is, de sokszor csak dalszövegekre futja. Olyanokra, amiket állandóan dúdol az ember lánya. Biztos mindenkinek van egy aktuális kedvence, amit unásig hallgat, mert épp annyira jó, vagy csak éppen az fejezi ki legjobban az érzéseit.
Bennem is kavarognak most egy kicsit a dolgok, nem tudom, hogy mit is akarok igazán, de valahogy mégis. Érzem, legbelül tudom, hogy nekem ezt igenis így és így kellene megcsinálnom, ezzel és ezzel kéne ilyen és ilyen ügyben beszéljek, hogy aztán ezt és ezt a végeredményt érhessem el. Sokat tűnődöm mostanában, és kezdenek világosodni bennem ezek a valamik, de még nem mindig tudom, hogy mik. Csak próbálkozom. És szerintem jó irányba haladok. Remélem, elérhetem a céljaimat. A szerencsesüti is megmondta: “Minden lehetséges, ha erősen hiszel benne.”
Én most ebben hiszek:

Körbenéztem, majd vissza rád: mondani próbáltál valamit, de nem igazán tudtad kifejteni.
Tudod, valahogy én is így vagyok, nem tudom előtted kifejezni magam.
A mai napért imádkoztam, hogy esetleg most sikerüljön, hogy együtt lehessünk, hogy játsszuk 
végig.
Nem szeretnék darabokra hullani, csak ülni akarok, és bámulni téged.
Nem akarok beszélni róla, nincs kedvem kitárgyalni se, de legszívesebben mégis, kiönteném a lelkemet neked, csak arról ne kelljen beszélni…
Mert kicsit talán beléd zúgtam.
Úgy érzem, te vagy az egyetlen, akivel örökkön-örökké együtt lennék.
Ha nem vagyok magamnál, te húzol vissza a Földre, a csillagokhoz; a karjaidba.
Tudod, nem szeretnék széthullani, csak le szeretnék ülni, és bámulni téged.
Nem szeretnék beszélgetni se, nem szeretném kitárgyalni, de a lelkemet kiönteném neked, de nem akarok beszélgetni…
Mert szerelmes vagyok beléd.
Tudni akarom, ki vagy;
tudni akarom, hol kell elkezdeni;
tudni akarom, hogy ez most mit jelent;
tudni akarom, hogy kéne érezni;
tudni akarom, hogy mi a valóságos;
mindent, de mindent tudni akarok!
Nem szeretnék darabokra szétesni, csak le szeretnék ülni… és bámulni téged.
Nem akarok beszélni róla, nincs kedvem kitárgyalni se, de legszívesebben a lelkemet is kiönteném neked, csak nem akarok beszélni róla.
Tudod, szerelmes vagyok beléd.
Szerelmes vagyok beléd. Nagyon.

2014. október 14., kedd

Kérdőjeles élet

Legszívesebben áthúznám, kitörölném az előző jegyzetemet. Mert rájöttem, hogy Pesten sem tudok kiteljesedni... És nem azért, mert nincs rá lehetőségem, nincs rá kapacitásom. Mert ilyen vagyok, nincs tovább teljesedni. Ugyanolyan jelentéktelen szürke kisegér vagyok, mint voltam. Ugyanúgy elbújhatok, ugyanúgy elnyel a tömeg.

Ráadásul Pest szép város, nagy város. Van helyem elveszni. De nem akarok elveszni, ki akarok törni, ki akarok jutni ebből a mélységből. Ezért jöttem ide, hogy ezt megvalósítsam, hogy megvalósítsam önmagam. Próbáltam új életet kezdeni, próbáltam itt lenni és élvezni. És éltem. Lubickoltam a vízben. És tényleg élveztem. Jól éreztem magam. Egy darabig.

És már megint egy pasi kell ahhoz, hogy rájöjjek, láthatatlan vagyok. Egy vacak kis homokszem a cipőtalpon. Ami épp eltapos engem. Mert egy hülye kis ringyó. Mert épp átnéz rajtam. Megint átnéznek rajtam. Mint eddig is, csak eddig mások által. Most az új társaság, az új élet foglya lettem. És jó érzés volt szenvedni. De már nem az, most úgy érzem, hogy megcsaltak. Azok a lányok... Azok a viccek... Csak magamat áltattam, hogy én ebbe a társaságba tartozhatok, hogy egyáltalán ide tartozhatok.

De nem is róluk van szó... Róla... Akit érdekeltem, egy kis ideig. Mert csak erre voltam jó? Játékszer voltam. Játékszer vagyok? Az egész világ csak játszik velem. Megcsaltak... Becsaptak az érzéseim, becsaptak az ösztöneim. Tudtam, hogy ők nem jók, de azt nem gondoltam volna... Én más vagyok, más voltam, más akartam lenni.

De Pest nagy város, teli van lehetőségekkel. Sajnos sok rossz dolgot nem hagytam otthon, pedig kellett volna. Mert akkor a nagyváros lehetőségeit hasznosíthattam volna, és most nem szenvednék a tömeg közepén.

Nem szeretek szenvedni, bár néha jól esik, ez most nem. Nem tudom, mit tegyek...

2014. október 13., hétfő

Élmények... #1

Pest él. Pest igazi nagyváros. Ez volt az első gondolatom, mikor idejöttem. Úgy éreztem, csak rám vár. Megszólított. Azonnal szerelmes lettem.

Még sohasem éreztem magam ennyire szabadnak, pedig ha más nem is, én szeretek élni, és a saját énem beteljesülése történik most itt. Az elmúlt években meg volt kötve a kezem, mert tartoztam valahova, tartoztam valakihez. Most, hogy ez a kötelék elszakadt, most értettem meg, mennyire be voltam zárva. Egy ketrecben éltem, és nálam a kulcs.

Pest él. Pest éltet. Több millió ember táplálkozik belőle. Én egy vagyok közülük.