Bioszóra franciául. De nem ám a suliban, hanem egy elhagyatott épületben lévő teremben – ami mellesleg a világ végén van – gyűlt össze közel harminc diák és három tanár. Az egyik tanár franciául magyarázott, egy másik fordította, a harmadik pedig jegyzetelt.
A szoba, ahol voltunk hosszú és nagyon magas, benne két padsor található. A terem egyik, hosszabbik oldalánál ablakok sorakoztak. Különböző méretűek mozaikszerűen kirakva egyvonalban. Ezzel szemben körülbelül fél távon volt egy picike vörös faajtó, viszonylag megkímélt állapotban. A padló klasszikus hajópadló, amiről szinte teljesen lekopott a lakkozás. A fal fehérnek tűnt, és néhol már penészedett is, vagy mállott le a vakolat. Tábla nem volt a teremben, helyette a falat használták a tanárok. A fekete filctoll kétség kívül jól mutatott rajta.
Az óra elég unalmasan zajlott, nem lehetett érteni belőle semmit.
Az utcán valami sokkal érdekesebb folyt. Furcsa fekete gumók voltak az út kellős közepén. Nagyok, tehát nem rovarokról volt szó. De közelében sem voltak semmiféle általam ismert élőlénynek. Nem tudom, pontosan mik, de izgalmas volt figyelni őket. Ahogy az apró babszemszerű dolgok lepotyogtak a földre és néhány perc alatt fokozatosan megnőttek úgy fél méteresre; igen csak érdekes látvány volt.
Ezekből a sötét színű gubókból aztán úgymond kikeltek azok a feketébe öltözött apró törpecsontvázak. Élő szövet nem volt rajtuk, csupán az arcukon, de azok is csak izmok voltak. Mindegyik ugyanúgy nézett ki: mind ugyan olyan keménykalapot, ugyan olyan ingszerűséget és ugyan olyan szövetnadrágot viselt. Cipő nem volt a lábukon, bár nem is lehetett volna hova felvenniük, ugyanis nem volt lábfejük sem.
Mindezeket együttvéve olyanok voltak, mint egy halál-hadsereg.
Könnyen meg tudtam figyelni őket. Sétáltak. Fel, s alá. Egyforma tempóban és stílusban. Meneteltek.
Nem én voltam az egyedüli, aki őket bámulta, hanem a teremben mindenki. Azt észre sem vettem, mikor hagyták abba a prédikálást a tanárok, de úgy sejtem, a kinti lények felbukkanásának is szerepe volt benne. Néhányan felkeltek, hogy az ablakhoz menjenek, hogy lássanak. Viszont voltak olyanok is, akik merészen kisétáltak a teremből. Én is hozzájuk tartoztam. Láttam, ahogy a tömeg a folyosón a kijárat felé vette az irányt. Mert közelebbről is látni kellett.
De amint kiléptünk az ajtón, semmit sem láttunk. Felszívódtak; legalábbis első ránézésre. Jobban megfigyelve pedig sínpárok voltak előttünk. Mint egy pályaudvaron a peron. Aluljáróval. És a menetelő lények ott voltak.
Vártak.
Vártak arra, hogy kövessük őket. Mi össze sem néztünk, csak ösztönösen mentünk. Mire leértünk az aluljáróba, azok a valamik már a következő kijárat felé haladtak. Hátrapillantottam és el kezdtem rohanni. Az adrenalinom az egekben volt. Féltem, de ugyanakkor kíváncsi is voltam. Mik, mit akarnak, meg ilyenek.
Csupán egy pillanatra néztem hátra a többiekre – akik rendben követtek engem – mire újra előrefordultam azok megint nem voltak sehol. A tömeg megállt. Éreztem egy hullámot, de nem törődtem vele.
Csak én vettem a bátorságot, hogy megnézzem a feljárót. Elfutottam odáig, majd a következőig. Nem voltak ott. Akkor az adrenalin-szintem újabb löketett kapott: ideges voltam és rémült. Valahogy úgy, mint a mesékben a lány az erdőben. Keringtem.
Percekig. Oda-vissza. Minden feljáróba benéztem. Többször is. Nem láttam semmit. Aztán megálltam, és nem láttam senkit.
Újfent ideges lettem.
Leültem egy jéghideg lépcsőre. Gondolkoztam. Nem értettem mi történt. Majd szépen lassan elkezdtem lenyugodni. Már át tudtam gondolni az egészet. Órákig ülhettem ott merengve, mikor eszembe jutott fölmenni a peronra.
Felálltam. Nyújtózkodtam egyet. Azután megfordultam. Egy lépcsőfok… kettő… három…
Mikor felértem sötét volt, hideg volt. A barátaim a korláthoz voltak kötve. Eszméletlenül.
Nem tudom mi történt, nem értettem mi történt, de ott voltak és ott voltam én is.
