A most következő bejegyzéshez hozzáfűzném, hogy elég gyakran vannak mély gondolataim, és elég sokszor érzem magam a föld alatt… :/ Ez is egy ilyen pillanatban íródott….
Sokan mondják az életemről, hogy milyen jó nekem. Igen, néha én is így érzem. Csodálatos társaság gyűlt körém, megértő családom van, jó iskolába járok – még jól is tanulok -; megteszem a legtöbbet, ami kitelik tőlem…
Mégis sokszor úgy érzem, ez nem én vagyok. Én nem így ismerem magamat! Egy lusta, önző és akaratos dög vagyok, csupa pesszimizmussal a nyakamon. Miközben tudom, hogy mégsem, de valahogy sosem sikerül semmi úgy, ahogy én azt szeretném. Ilyenkor jutok el a mélypontra, ilyenkor érzem azt, hogy mindenki ellenem van.
Szerencsére ez nem igaz. Én vagyok a világ ellen. Az általános őrültségeimmel, és a korban nem illő viselkedéssel. Viszont az az érzés, amikor egy kis butaság száll a környezetemre rólam, és mindenki nevet, az mennyei érzés.
Még akkor is, ha a világ összeesküdött ellenem…
