Nekem írnom kell, erre jöttem rá tegnap. Írnom kell, amíg a tollam ki nem kopik, míg el nem zsibbad a kezem a billentyűn, csak gyűljenek a szavak.
Valamivel meg kell állnom a helyem a nagyvilágban, és egyre inkább úgy érzem, hogy ez nem a francia lesz. És nem azért, mert nem szeretem, ugyanis egyre jobban érzem magam, ha használhatom a nyelvet, és egyre jobban is megy. Ráéreztem, érzem az ízét, és újra tudom élvezni, célt adott az életemnek.
Bár sosincs késő semmihez, az újrakezdéshez sem, de nem tudom, hogy jó ötlet lenne-e elölről kezdeni. Félek, hogy most ez nem sikerült, nem volt bennem elég motiváció, és most, hogy van, lehet hogy késő már. Most érzem csak a hibáimat, amik vannak, és egyre többen vannak, és egyre jobban húzzák a vállamat. Nehéz az iskolatáska, nehéz az élet. Még fiatal vagyok, még van lehetőségem változtatni, de az élet nem mindig ilyen kegyes az emberrel. Sőt! Általában nem ad új lehetőséget, nem kezdheted mindig onnan, ahol elrontottad, nem javíthatod ki az összes hibádat.
Pedig néha milyen jó is lenne egy időgép, amit visszatekerhetnénk… De mi van akkor, hogy ha azok a jó dolgok, amik a sok rossz mellett jönnek, talán azok is eltűnnének, ha kijavítanánk a rosszakat. Mert másképp alakulna az életünk. Lehet, hogy most nem itt lennék én sem, ha jobban/rosszabbul tanultam volna, máshogy gondolkoznék, és talán nem itt ülnék a koliban, emögött a gép mögött, és talán nem ezen a múlton töprengenék. Talán. Lehet, hogy más irányt vett volna az életem, lehet…
Túl sok a lehet… Előre kellene néznem, hogy hogyan fogom a JÖVŐBEN kijavítani a MÚLT hibáit. Nehéz lesz, és döntöttem. Változtatok, mert ezt kell tennem. Lehet, hogy késő, de nem érdekel. Itt és most felszólítom magamat, hogy egyszer tényleg jobb legyek, és jobban éljek, jobban gondolkozzam, jobban írjak, és úgy ámblokk jobb legyek.
