Pocok meséje - Hatodik nap

            A kirándulás utolsó napjára virradóan a kis család igen korán kelt. Igaz egyesek sokkal nehezebben ébredtek, de választásuk nem volt, Édesanyjuk lehúzta a fejükről a meleg paplant. Még reggeli előtt mindenki megmosakodott a közeli patak hűs vizében, majd rendet pakoltak maguk körül és természetesen a táborhelyüket is tisztába tették. Tudták, hogy még hosszú az út hazafelé, így bőségesen lett az asztaluk megterítve. Volt azon mindenféle finomság mi szem-szájnak ingere; jól is laktak belőle ám.

            Édesapjuk pakolás közepette meglelte a kis zsákocskát, amit még idefele úton adott nekik a Fogadósné. Gondolta is rögvest, hogy a finom reggeli étek elfogyasztása után ki is nyitják azt.

            Mit volt mit tenni, a kiscsalád kinyitotta a zsák száját és hirtelen mindenkinek tátva maradt a lepénylesője a meglepettségtől. Egy marék szerencse, néhány üveg csodatévő varázsos víz, egy kis étel és legnagyobb csodálkozásukra egy szív alakú kulcs. Az utóbbiról természetszerűen mindenki tudta, hogy mit nyit: a Szeretet Földjének Kapuját.

            Rögtön felpakolták a szekerükre az összes putyerkájukat (még Bélát is) és Tolerancia Földjének Királyához siettek. A palota neves őrei már-már barátjukként üdvözölték a kis családocska tagjait, azonban az uralkodó megijedt a hívatlan vendégektől, akik természetesen nem tágítottak. Kértek egy utolsó esélyt, hadd próbálják meg még egyszer, hadd menjenek le a pincébe. A király nem volt kőszívű, nem tudott ellenállni a piros orcáknak, a csillogó szemeknek és az elszántságuknak, így ő maga személyesen kísérte le őket a pincesorba.

            Most, a kulcs segítségével hamar ki tudták nyitni a Szeretet Földjének Kapuját, és a varázsvíz hatására át is tudtak kelni rajta. Odaát azt tapasztalták, hogy minden ugyanúgy néz ki, csak éppenséggel eláraszt mindent a Szeretet: a Szeretet eszenciája ott van a levegőben, a földben, a fákban, mindenben. Az emberek szeretik és tisztelik egymást. Egy ilyen helyre érkeztek és úgy döntöttek, hogy ott szeretnének maradni. Olyan csodás helynek ítélték meg a Szeretet Földjét, amiről nem is álmodtak. Így ért véget a kis család kirándulása, nyugodt szívvel hagyták el Tolerancia Földjét, mert tudták, hogy egy sokkal szebb helyen vannak.

            Hazafele a Szeretet kísérte őket, és a kis család még sokáig emlegette ezt a kalandot, hogyan találtak rá az igaz és feltétel nélküli szeretet erejére! 

            Vége – The End – La Fin – Finito

Pocok meséje - Ötödik nap

            A következő nap csodaszép időre ébredtek, és hamar ki is ugrottak az ágyikójukból. Egy kis reggeli elemózsiát magukhoz vettek, majd elindultak felfedezni a környéket. Ahogy mentek-mentek útközben egyszer csak egy bokorból előugrott egy hatalmas nagy szörnysárkány lófejjel szárnyakkal és krokodilfarokkal. Nem ijedtek meg, mert tudták, hogy ha mindannyian el kezdenek énekelni egy dalt, akkor a barátjukká lesz és segít nekik útjukban. Így is történt. A szörny, akit mellesleg Bélának hívtak, hatalmas vihart kavart a szárnyaival és hipp-hopp, a kis csapat át is repült az erdőn.

            Az erdőn túl találkoztak az átváltozni tudó óriásbogárral. Kilesték az átváltozását és rájöttek, hogy a köpenye a bogár szárnya. Úgy döntöttek, hogy szereznek egy köpeny-szárnyat, hogy könnyebben le tudjanak jutni a palota mélyébe; de ez nem volt ilyen egyszerű. Ugyanis meg kellett várniuk a déli 12 órát, amikor a bogár levedlette köpenyét és ezt kellett nekik megszerezniük. Miután ez sikerült, újra Tolerancia Földjének Királyához siettek, aki megijedt Béla fogaitól ezért megengedte nekik, hogy lemenjenek a várpalota pincéjébe. Igen ám, de odalenn nem láttak semmit, mert vaksötét volt. Ezért ráadták a legkisebb fiúra a köpönyeget, hogy át tudjon változni szentjánosbogárrá. Megláttak egy ódon rézveretes kaput, ám de a kapu zárva volt. Megpróbáltak áttörni a Szeretet Földjére, de erőszakkal nem ment. Így szégyenszemre visszavonultak.

            A nap már lebukott a hegyek mögött, és csak a hold fénye szűrődött át a lombokon. Elég nagy bátorságot kellett nyerniük, hogy szállásukra visszatérjenek, mert az erdő nagy volt és sötét és ijesztő. De a szentjánosbogarak segítségével hazaérhettek és nyugovóra hajthatták fejüket egy újabb történet hallgatása közben.

Táboroztunk...

Kettőezer-tizenhárom,

Irány a nagycsepelyi tábor!

Kocsival, busszal, vonattal

Jött a tizennyolc fős roham!

Rögtön érkezett is az Angyalka-posta,

Verseket, csokikat, játékokat osztogat.

A strandon pancsi, csúszda vár,

Jöhet egy röplabda-meccs már?

Balesetek is történtek ám,

Anettre egy tetanusz várt,

Csaba meg a vízbe pottyant,

Reccsent is a kisujja nyomban.

Az esti alkalmak a templomban voltak,

Ének, gitár, és dobok szóltak.

A nagyok Józsefet játszottak,

Míg hátul szórakoztak vagy aludtak.

Az étkezések sem mentek rendben,

Kaja volt sok, dögivel.

Balázsék viszont kegyetlenek voltak,

Előbb sok dumát, majd némi vacsit toltak.

A műhelymunka darabokra szakadt,

Mint a linó Dóri keze alatt.

A csomózásra hamar ráéreztek a csajok,

De a fiúk létrájánál már voltak bajok.

A bunker ugyan nem lett kész,

De a helye nagyon szép.

Az íjászkodás már egyre jobban megy,

Lyukas a disznó, és egy körte is cél lett.

Kirándultunk is a környéken,

A halastavat látnunk kell!

A tábortűzhöz mindjárt elfogy a fa,

Sajnos, holnap mehetünk is haza!

Pocok meséje - Negyedik nap

            Reggel, ahogy álmosan ásított a nap az égen, ugyanúgy kelt fel a kis család is. Mivel olyan álmosak voltak, úgy gondolták felfrissülnek a Nagy Tó hűsítő vízében. A vidék legöregebb fájánál pihenték ki az előző napi fáradalmakat, és azon tanakodtak, miképpen tudják jobb belátásra bírni Tolerancia Földjének nagyhatalmú urát. A gyermekek hamar felélénkültek és játszani kezdtek: egy rongylabdát dobálgattak egy kifeszített halászháló felett. A halász igen mogorva ember volt és nem tolerálta azt, hogy a gyermekek ennyire jól érezték magukat. Éppen ezért elzavarta őket, de nekik ezt sem szegte kedvüket.

            Hazaérve újra terített asztal várta a családot, ami igencsak jól esett nekik, mert meglehetősen elcsigázta őket ez a nap. Délután a vacsorára való vaddisznóra vadásztak, amit sikeresen eltaláltak a nyilaikkal. A család tagjai kiváló vadásznak bizonyultak, hála egy ifjú zöld íjásznak, aki keményen edzette őket a fején lévő zamatos körtével.

            Az estebéd után megtanakodták a másnapi stratégiát, hogyan jutnak be a király palotájának pincéjébe, és ezáltal a Szeretet Földjére. A napot ekkor is egy mesével fejezték be, folytatva József történetét, akit minden nyomorúságából kiszabadított az Isten és nagy emberré lett Idegen Földön.

            De mi is van a pútyerkában? – ezzel a gondolattal tették le a fejüket párnájukra, hiszen a Fogadósné zsákját még mindig nem nyitották fel.

Pocok meséje - Harmadik nap

            Ahogy a nap nagyot ásított és előbukkant Tolerancia földjének hegyei közül, a kis család is ébredezni kezdett. Hiszen ma járulhatnak a Király színe elé! Nagy dolog ám. Ahogy elköltötték a reggelit azon gondolkodtak, hogy miben is járuljanak a király színe elé, hiszen nekik csak feslett, koszos gúnyáik voltak (mivelhogy igen szegények voltak) és hát ugye valahogy mégis csak meg kell jelenni a király előtt. Ahogy ezen tanakodtak az egyik gyermek a lelkendezéstől sírva újságolta, hogy hát a szobában talált mindenki ágyán egy úgy öltözetnyi ünneplő ruhát. Annyira megörültek, hogy csodálkozni is elfelejtettek, felöltöztek illendően és el is indultak a királyi palotába.

Amint megérkeztek, rögvest a király színe elé vezették őket. Ekkora pompával és dicsőséggel régen találkoztak. Arany alabástrom mindenütt, ameddig a szem ellát. A Király végigmérte a kis társaságot és mintha egy kis fintor futott volna át királyi ábrázatján. Kérdezte is rögvest, hogy mi járatban volnának és mi lészen az, amit óhajtanak őtőle? A szegény ember bátortalanul bár, de határozottan kihúzta magát és azt mondta a királynak, hogy Ők bizony csak azt szeretnék tudni, hogy hol található az igazi szeretet földje. A király rettentő kacagásban tört ki. Szeretet! Hahaha. Igazi szeretet nem létezik, csak Tolerancia létezik. A szeretet földje sohasem létezett. De a szegény ember nem tágított és elmondta a királynak, hogy ők igen is meg fogják találni és tudják, hogy a szeretet földjének kapuja ott található a vár pincéjében és által szeretnének jutni rajta. A király erre nagyon megijedt és láthatóan kiette a homlokát a veríték.

A király rájött, hogy a család tudja a titkot, majd gondolkodott néhány percig. Arra határozott, hogy a család elé próbákat állít. Magában biztos volt ugyanis abban, hogy ezen próbák során elveszejtik életüket a család tagjai.

A próbák ugyan nagyon nehezek voltak, és sokáig is vesződtek velük, de végül mindegyik próbán hősiesen helyt álltak. Visszatérve a király színe elé, őfelsége meglepődve nézte a családot, hogy senkinek sem görbült egy haja szála sem! Erre olyan méregbe gurult, kiabálni kezdett, majd a palotából kiebrudalta a családot. Az apjuk szomorúan ugyan, de visszavezette a családját a szállásra. Ebben a szomorúságában mesélte el az aznapi történeteket a gyermekeinek.

Pocok meséje - Második nap

Kora reggel álmosan, ugyan de vidáman ébredezett a család. Az egyik fiút el is szalasztották a helyi fogadóba tejért, mert tehénnel itt az Isten háta mögött nem rendelkeztek. Hamar kikeltek a nyoszolyából és az ott csordogáló patak vízében hűsítették magukat meg persze szökelltek egyet, kettőt a frissesség kedvéért. Aztán asztalhoz telepedtek és meglepődve tapasztalták, hogy az asztal már jó előre meg lett rakva mindennel mi szemet-szájat gyönyörködtet. A családfő áldást kért az ételre és falatoztak addig, amíg mindenki jól nem lakott. Ez után fölkerekedtek és sietve elindultak a királyhoz, hogy bebocsátást kérjenek.

Ez a király a Nagy Tó melletti palotában lakott udvartartásával együtt. Odaérvén azonban rossz hírrel várták, mivelhogy a Király csak másnap hajlandó fogadni Őket. Nem szomorodtak el, hanem Letelepedtek a vidék legöregebb fájához és hagyták viháncolni a gyermekeket a hűs Tóban. Nagyon Boldogok voltak és észre sem vették az idő múlását. Mire észbe kaptak a nap már túlon-túl volt a delelőn. Fölszedték pútyerkáikat és visszatértek szállásukra. Útközben megbeszélték, hogy főzik meg az estebédet, de mire hazaértek a vacsora már az asztalon gőzölgött. A meglepetéstől a szakuk is elállt.

Vacsora után ismét a tűz köré telepedtek és hallgatták Apjuk lebilincselő történetét Józsefről, akit kútba dobtak testvérei. Ezen az estén arról mesélt, hogy Józsefet eladták rabszolgának, megvették és egy Potifár nevű gazdag ember cselédje lett. De mivel igen megkedvelte Józsefet a Potifár, ezért nem bánt vele szörnyűségesen. Volt ennek a gazdag embernek egy igen szemrevaló felesége is, aki igen csak környékezte Józsefet, de mivel József Istenfélő ember volt, ezért nem adta be a derekát, ezért az asszony bosszút forralt. És még biztosan van folytatás is, de már mindenki el volt törődve, ezért nyugovóra tértek szeretetben és békességben.

De hát mi van avval, kicsi zacskóval, ami a pútyerkában lapul? Én már nagyon kíváncsi vagyok rá. Talán legközelebb megtudjuk.

Pocok meséje - Első nap

A Szer-telen Ifiház minden évben szervez egy nyári tábort Nagycsepelyen, a Balaton mellett. Egy pályázat miatt kellett egy mesét írni a történtekről. Pocok barátommal közösen alkottuk a következőket meg. Remélem tetszik. :D

Egyszer volt hol nem volt, tán még az Óperenciás tengeren is túl, de az biztos, hogy a Dunától kissé innen élt egy szegény ember a feleségével, és annyi gyermekével, mint égen a csillag vagy tán még eggyel többel is talán. Egyszer az Apa odaállt a család elé és azt mondta, hogy el kell menni szerencsét próbálni. Elhatározta ugyanis, hogy elmegy a Nagy Tóhoz, Tolerancia Földjére, ami Óperenciával határos. Családja úgy határozott, hogy nem engedik el erre a hosszú útra, így hát inkább vele tartottak hosszú útján. Voltak, akik szekéren, voltak, akik Postakocsin indultak el, de egyben megállapodtak, hogy a Nagy Tónál a Vidék legöregebb fájánál találkoznak. Így is történt. Útközben elfogyott az élelmük, így hát betértek egy fogadóba éhüket csillapítani, némi olajban sült sustyánkával. A Fogadósné mivel látta, hogy a család minden egy falatot jószívűen megoszt egymással, ezért ajándékba adott Nekik egy zsákot. Kicsi aprócska, durva szövésű zsák volt, de a Fogadósné a lelkükre kötötte, hogy csak a Nagy Tónál bonthatják ki. Így jóllakottan indultak tovább hosszú útjukon. Ki beszélgetett erről-arról, ki szundikált, ki a trubadúrládikáját hallgatta.

            A nap már igencsak magasan szántotta az eget, amikor megérkeztek a Nagy Tóhoz és ott is a vidék legöregebb fájához. Ez Tolerancia Királyságának bejárata. A Gyermekek, sutty mint ha ott sem lettek volna már önfeledten pancsoltak, míg apjuk és anyjuk azon tanakodtak, hogy mi lehet ebben a zsákban. De hát majd később kibontják, ha lesz reá érkezésük, így be is hajintották a többi pútyerka közé. Miután kipancsolták magukat elindultak szálláshelyet keresni maguknak. Találtak is egy takaros házikót, amiben pont kényelmesen elfértek Ők maguk, és a Sok gyermek. Ezután nekiláttak a Vacsora elkészítésének, amiből minden gyermek kivette a részét. Mivel sokan voltak, hamar el is készült a finom vacsora. Étkezés után a gyermek leültek hallgatni Apjukat, mert igencsak szerették, amikor mesél. Aznap este egy olyan fiúról mesélt nekik, akinek volt sok testvére, de az Édesapja mind közül Őt szerette a legjobban, így bátyjai meggyűlölték őt; ráadásul még álmokat is látott. Éppen ezért bedobták egy mély kútba és a sorsára akarták hagyni.

            Hát eddig látott a történet mára, de legközelebb tovább mondom! A Család nyugovóra tért, de ugyan mi lehet a zsákban?

Albumba

Ezt a verset egy barátnőm emlékkönyvébe írtam, már megemlíthetem a nevét is... Ennek a blognak az írója, Eszter barátném. Nem volt kedvem egy sablon versecskét adni, és kimásolni egy rajzot valamiből, helyette írtam én egy verset, és rögtönöztem egy rajzot is mellé. :)

Próbálok egyedi lenni,

Csak épp nem megy,

De ez a vers csakis a Tied.

Gondoltam én sok mindenre,

Mégsem akartam uncsi idézetet.

Ezt tőlem kapod, ez az ajándékod.

Nem élek más szavaival,

Szívemből szól most ez a vers,

Köszönök Neked, Eszter mindent!

Ugyan eső azóta még nem esett,

Egy sétával még mindig tartozol nekem..

Láthatod, soraim egyre hosszabbak,

Mindez azért, mert emlékezni kell!

Mert szép, mert jó és mert néha fáj.

Kérlek ezért mindig emlékezz RÁM!

Érzelmek zavara

Ezt lehet, hogy nem kellene leközölni.... Vagy a körülményeket, vagy magát a verset sem... Épp egy érdekes időszakomban voltam, és egy bizonyos személy barátságát szerettem volna megtartani, aki nem mellesleg az exem. Ennyi. Nem neki írtam, nem hozzá írtam, csak az érzelmeimről... Aki akarja, félreérti, de nem kell. Már együtt vagyok a párommal egy ideje, és ennek a bizonyos x-nek eszébe jutott, hogy szétszedjen minket... Mellesleg nem sikerült neki, de a barátságát szerettem volna megtartani. Nem rossz ember, csak egy kicsit FURCSA!!!!

Most nem tudom, örüljek vagy sírjak,

Megint látlak, újra mellettem vagy.

Barátom vagy, rég nem ellenség,

Értsd meg kérlek, ennyi van és kész!

Fel kell fognod, harcolni nem fogok:

Mert nem tudok, és nem is akarok.

Egy éve már, hogy vége mindennek,

Fogadd el így, nem kell szenvedjek.

Rossz azt látni, hogy még nincs béke,

Én nem tehetek róla, te támadsz engem.

Kérlek szépen, vonj föl fehér zászlót,

Ne fontoskodj, legyél újra a barátom!

Üzenet a tengeren túlról

Ez a vers egy vers-versenyre készült. Ugyan nem én vittem el a pálmát, de nagyon jó vers! 

Ez olyan, mint valami mesebeli lény
Ül egymaga és közben kacarászik,
Nem zavarja nyugalmát semmi légy,
Ül, s közben merőn gondolkodik.

Hogy miről, azt nehéz megmondani,
Talán az életről, vagy arról a hajóról,
Ami kinn a tengeren vakon hullámzik,
S aminek az árboca messze égbekiáltó.

Ül a hercegnő, a kisleány,
Nézi azt a nagy kékséget,
Figyel, s várja a palackját,
Hogy megtudja végre az üzenetet…

A parton sárga homokszemek,
Az égben a felhők nagysága,
A repkedő madarak éneke,
Meg még a tenger zúgása!

Mennyi-mennyi gyönyör s csillogás,
Úgy nyűgöz le mindegyik
Ama csöppnyi kisleányt,
Mint a fehér nyuszi Alízt.

Gyermek még, de már sokat megélt,
Anyja nincs már, csak apja,
De elment messzire, túl a tengeren,
Majd elveszett, nyoma nem maradt.

Ez a mesebeli kicsiny lányka
A tengerparton ült, s zokogott,
Nézte a tengert, mikor utoljára látta,
Apja hajója alatt a víz csobogott…

Amikor mindenki ellenem van….

A most következő bejegyzéshez hozzáfűzném, hogy elég gyakran vannak mély gondolataim, és elég sokszor érzem magam a föld alatt… :/ Ez is egy ilyen pillanatban íródott….

Sokan mondják az életemről, hogy milyen jó nekem. Igen, néha én is így érzem. Csodálatos társaság gyűlt körém, megértő családom van, jó iskolába járok – még jól is tanulok -; megteszem a legtöbbet, ami kitelik tőlem…

Mégis sokszor úgy érzem, ez nem én vagyok. Én nem így ismerem magamat! Egy lusta, önző és akaratos dög vagyok, csupa pesszimizmussal a nyakamon. Miközben tudom, hogy mégsem, de valahogy sosem sikerül semmi úgy, ahogy én azt szeretném. Ilyenkor jutok el a mélypontra, ilyenkor érzem azt, hogy mindenki ellenem van.

Szerencsére ez nem igaz. Én vagyok a világ ellen. Az általános őrültségeimmel, és a korban nem illő viselkedéssel. Viszont az az érzés, amikor egy kis butaság száll a környezetemre rólam, és mindenki nevet, az mennyei érzés.

Még akkor is, ha a világ összeesküdött ellenem…