Az ember csak arról tud írni, vagyis arról leghitelesebben, amit a legjobban, vagy éppen a legkevésbé ismer, a saját érzései. Legalábbis én ezt tartom. Az elmúlt időben úgy összekuszálódott minden, oda-vissza ugráltam az érzelmeim zavarában, próbáltam a magam ura lenni, de fogadtam meg tanácsokat is. A legjobb ilyen, eléggé későn érkezett, de egy kicsit még tudtam élvezni az életet, a pillanatot. És éltem, nem gondolkodtam, nem aggódtam a dolgokat, csak jól elvoltam a nagyvilágban, és tetszett, hogy amit mindig is szerettem volna elérni, bizonyos pillanatokban sikerült is, nem éreztem magamat egyedül, ott volt mellettem valaki, aki vágyott rám, aki várt rám. Azt hittem, komolyan gondolja, azt hittem, kitarthat egy darabig… Hinni a templomban kell…
Még jópár ember tanácsát megfogadtam, vagyis… Beszélgettem néhány ismerősömmel, akik értenek hozzám. Rájöttem arra, hogy semmi sem tart örökké, és ez így jó. Rájöttem arra, hogy senki sem tökéletes, mert azt rég tudtam, hogy én nem vagyok az, de a körülöttem lévők sem azok, így könnyebbnek hittem a problémáimat, hiszen tudtam, hogy másoknak is vannak. Igazán igyekeztem az enyémeimmel foglalkozni, felnőttként foglalkozni velük. Részben sikerült is, fékeztem az indulataimat, nem hisztiztem, úgy éreztem, sikerült egy-két lépcsőt előrehaladnom. Ebben meg is erősítettek, de aztán megint volt egy incidens, amikor kifordultam magamból, és tudtam, hogy ha visszafogom magam, az később nagyon csúnyán visszaüt. És csak akkor tudok előrehaladni, ha boldog vagyok, és valaki támogat.
Én tisztelem, szeretem a barátaimat, van, akit különösen sokra tartok, de ők nem tudnak mellettem lenni örökre… Egyvalaki volt, akire bármelyik percben támaszkodhattam, mert épp nem volt a közelben senki, és ő ugrott… Majd egyre kevesebbszer, mert megunta. Én is untam már. Tudtam azt is, hogy sokan mások már azért nem foglalkoznak a problémáimmal, mert nagyon sok van, és elegük van. Ekkor jöttem rá, hogy már neki is elege van, és csak magamra számíthatok. De magamnak nem lehetek az egyetlene, magamat nem ismerem annyira, hogy megbízzak benne. Mert pont én vagyok az, aki a legtöbbször átvágott engem, és nagyon sokat csalódtam emiatt magamban. Mert elhittem, hogy más vagyok, másabb vagyok, hogy lehetek még más. De nem, én ilyen vagyok. Sorra csinálom a butaságokat, még akkor is megteszem őket, ha tudom, hogy nem kellene. És később tudatosodik bennem, hogy ezt tényleg nem kellett volna megcsinálnom. És mindig azt hiszem, hogy ezúttal felnőttesebben gondolkodtam… Még egyszer mondom, hinni a templomban kell…
Mert tudom, hogy még cseszettül nem vagyok felnőtt, igenis gyerek vagyok, gyerekként gondolkodom, kislányos a viselkedésem, kislányos hibákat ejtek, de abban a pillanatban az minden úgy van, ahogy, megváltoztatni nem lehet. Csak elfogadni, hogy hülye voltam. Megint. Mindig.
Ha lehetne változtatni, én a nyár elejéhez mentem volna vissza, és másképpen csinálnám a dolgaimat. Másképpen tervezném meg őket. És másképpen sülnének el… Vagy nem? Hát nem! Mert a Sors/Isten/Akárki így akarja, hogy történjenek a dolgok. És a Te elképzeléseid sorra megbuknak. És igaza volt egy bizonyos személynek, aki azt mondta nekem, hogy nem érdemes tervezni, mert a tervek mindig befuccsolnak. Tegnap a vonaton volt öt órám ezen gondolkodni, és akkor csak elraktároztam ezt az információt, a tegnapelőtt kellett hozzá, hogy rájöjjek mennyire is igaz. Mert nem Te számítasz a Világban, hanem mindenki más is. És nem csak Neked vannak terveid. De örülhetsz, mert a Sors/Isten/Akárki nem csak a te terveidet teszi tönkre, hanem mindenkiét, de az enyémeket különösen. Ez a nyár nem álmaim nyarára sikerült, hanem buktatókkal teli három hónap volt. És ez a sok buktató, bár elcseszte a hangulatomat, eszembe juttatta, hogy nem vagyok tökéletes, és van még mit tanulnom. Sőt nagyon sok mindent kell még megtanulnom a Nagyvilágról, annak működéséről. De ezek kellenek ahhoz, hogy rájöjjek, hogy jobbnak kell lennem, mert ha legközelebb lesz ilyen akadály, jobban kell viselnem. Egyvalami már biztosan sikerült… De erre fel voltam készülve, csak azt hittem, van még időm. Igazából lett volna, ha okosabb vagyok… De ezt fogja nekem az Élet majd megtanítani…
Mert a legalapvetőbb érzelem már megvan, de ez csak egy. Meg kell tanulnom mellé helyesen dönteni, helyesen cselekedni, és nem naivnak lenni, élvezni az életet… De az, mi ezeket gátolja, az az első lépcső, ahol én állok… A szeretet lépcsője… Ha ez nem lenne, tudnék a fejemre hallgatni, és gondolkodni a döntéseim előtt, már megtanultam volna dönteni, és nem hinnék el mindent… A rossz oldalt gyújtottam meg a gyertyát, ami alapjában véve baj lenne, én mégsem érzem annak. És most fáj minden porcikám, mert seggreestem, egyszer úgyis felállok, és épp ideje kimászni az ágyból a gép elől, mert pakolni kell, hétfőn új élet kezdődik számomra minden, ismétlem MINDEN tekintetben. És várom már… De szeretnék rajta minél hamarabb túllenni, csak úgy ugrani öt évet az időben… De nem lehet, meg kell szenvednem érte, mert az tesz erőssé, és még inkább gyengévé egyszerre. Meg kell szenvednem az életemet, hogy egyszer kitörjek belőle, amikor már eleget tanultam, és felszegett fejjel nézni a másodperceket.
Addig meg tudom, hogy “Nem vagyok tökéletes“…
