Büszkeségem határtalan!

Naszóval... :) Van egy interjúm nyomtatásban... Olvassátok! :D

http://www.kultura.hu/tiz-eves-szkitia

Hangos város

Hát, szó, mi szó, úgy alakult, hogy az újrakezdésem nem volt éppen annyira sikeres, mint ahogy azt reméltem az újságírás világában. De én megpróbáltam, megcsináltam, és piros pontot kaptam érte… :D Mondjuk úgy. Viszont ennek következtében van egy fölösleges cikkem, amit szeretnék itt is megosztani. :)

Szolnok már az ötödik hétvégéjét tölti meg sorra programokkal, rendezvényekkel, fesztiválokkal, hogy a helyiek és a környéken lakók mindenképpen megtalálják a kedvükre való kikapcsolódást. Ezen a hétvégén a Szolnoki Főiskola szervezésében létrejövő karpART- medence – multikulturális csobbanás a tudomány világában elnevezésű programsorozaté volt a főszerep.

Ez a rendezvény több eseményt ölelt fel egyszerre, hiszen péntektől vasárnapig Szolnokon a Tiszaligetben több helyszínen is részesei lehettünk különféle programoknak, amik kicsiknek és nagyoknak egyaránt szóltak. A délelőttök folyamán főként szakmai előadásoknak lehettünk tanúi, de a Campus épülete otthont adott a XX. Nemzetközi Vidékfejlesztési diákkonferenciának, felsőoktatási börzének, és a Szolnoki Főiskola nyílt napjának is egyben.

Országszerte, a nagyobb városokban, a szeptember 26-i éjszakán került megrendezésre a Kutatók éjszakája, amely Szolnokon két helyszínen is várta az érdeklődőket; a főiskola Campusának aulájában és a Tudományos Ismeretterjesztő Társaság (TIT) székhelyén is. A különféle előadásokat interaktív bemutatók és kézműves foglalkozások színesítették, hogy a tudomány minél közelebb kerülhessen a hétköznapokhoz.

A Tiszavirághíd tiszaligeti lábánál egy Vásártér fogadta a kíváncsiskodókat, ahol a kulturális programok egy része zajlott. A kilátogatók zenei és gasztronómiai élményekkel gazdagodhattak, hiszen világzenei előadók álltak színpadra, és a város szervezésében létrejövő Sparhelt fesztivál – A szolnoki hal napja is ugyanezen a helyszínen, szombat délelőtt került terítékre. A zenei programok közül kiemelkedő Huckleberry Guys blues duó, a Bugz együttes, és a Cosa Polska nemzetközi együttes a hídfő lábánál álló színpadon léptek fel, míg a Firkin együttes a Campus előtt lévő nagyszínpadon kapott helyet.

A pénteki est fénypontja a Magyar Honvédség Szolnoki Légierő zenekarának fúvósainak és az idén tíz éves Road nevű rock bandának közös koncertje volt. Az elképzelés hónapokkal ezelőtt létrejött Dr. Szabó Attila, a főiskola docense fejében, aki nemcsak ezt a fellépést szervezte, hanem az egész rendezvényt is. Válóczi Gyula őrnagy, a légierő zenekar karmestere elmondta, hogy először hallva az ötletet, egy kissé megrémült, de miután egy számot összepróbáltak a Road-dal, a félelem elszállt. A három hónapos felkészülés alatt hat dalt tanultak meg, és két teljes napon át szinkronizálták a hangzást. Az őrnagy visszafogott nyilatkozata alapján a fellépés kiemelkedően jól sikerült, és a távolabbi terveik között szerepel egy közös koncertkörút, melynek állomásain hasonló szisztémával állnak majd színpadra, mint pénteken.

A hétvégi programsorozatot mindenképpen honosítani szeretnék, hogy évről évre színvonalas, kötetlen, egyaránt kulturális és tudományos programok zárhassák a Tisza partján a nyarat.

Szabadság, szerelem

A mai napomat sírással töltöttem, de mégsem... Benn voltam a régi sulimban... ojjajj... Felfordulás van dögivel, senki nem tud semmit, mindenki örül, hogy él... Segítettem kicsit a könyvtárban, szokásomhoz híven oda kucorogtam be... :D Szükségem volt arra a délelőttre, hogy kipanaszkodhassam magam, és nagyszerű életvezetési tanácsokat kaphassak. Mert itt mindig van erre lehetőség, plusz kikapcsolni az agyat. Sikerült annyira lenyugodnom, hogy már sokkal jobban látom az életet. Juditnéni mindig segít...

Ennek örömére alkottam...

Szabadon szállok, szelek szárnyán,
Élvezem a szabadságot...

Repülök, mert szárnyaim vannak,
Éhezem már a szilárd talajra.
De talpra állni még nem tudok,
Próbálkozom, de nem akarok.

Sok minden történt, és még fog is,
De nem lesz az élet habos fagyi,
Inkább egy fanyar citromot látok,
Aki épp egy narancsba harapott.

Nem tudom kifejezni magam,
Sokan ízt hiszik, hogy ez fura...
Aki ismer, tudja már,
Én vagyok a szivárvány.

A rossz után tűnök föl az égen,
Süt a nap, és szép az élet.
Szépnek szép, és okosnak okos,
De hogy nem érti a dolgát, az biztos!

Most mondhatnám, hogy elcsesztem,
De ennek már nincs értelme...
Nem érdemes a fát magam alá vágnom,
Ha már egyszer a gerendán állok.

Vigyázat! Itt pofára is eshetsz,
Vagy csak megpuszilod az eget.
De onnan már nem köszönsz vissza,
Szóval csak gondold meg újra!

A Sors szeret téged, jól alakul az életed.
Az ösztönöd már jobban ismer,
Mint te magadat, s az egyszeregyet,
Tudhatnád már, te gyerek!

Kicsi vagy még, de sokat éltél,
Higgy magadban és nem ér veszély.
Emlékezz a szavaimra,
S legyél boldog most, azonnal!

Boldogság?

Nagyon sok mindenen mentem keresztül az elmúlt időkben, nagyon sok mindent csináltam, és ezek nagy része hiba volt. Vagyis… Tulajdonképpen ezen a nyáron hibát hibára halmoztam. Nem szándékosan, nem tudatosan, de miután megcsináltam, nem sokkal később rájöttem, hogy az volt. Hogy  hülye voltam. Vannak hirtelen ötleteim, amiket elkeseredve követek el, és ezeket nem gondolom át, csak automatikusan ENTER-t nyom az agyam. És ezekből származnak a legnagyobb problémák. Mert még mindig nem értek dolgokat, még mindig nem fogom fel időben a tetteim súlyát.

De ez a súly most nagyon húz lefele a mélybe. És nagyon nehezen viselem, hogy elcsesztem. Ez a szörnyűség az én hibám, és nincs rá bocsánat. Én rontottam el, nagyon haragszom is magamra emiatt. ÉS lehetett volna még folytatás, lehetett volna akármi, mert komoly volt, komolyan gondolta, de már nem bírta elviselni a folytonos nézeteltéréseket. A nézeteltéréseket, amik többsége miattam történt… Mert még mindig nem nőttem fel… Még mindig nem viselem a dolgokat megfelelően…

Boldog befejezés… Az… Az a fránya boldog befejezés… Oh… Az én boldog befejezésem…

Ajj! Beszéljük meg, kérlek! Tudod, ez nem olyan, mintha meghalnánk, de mégis… Ezt a valamit én csináltam? Vagy ez csak valami olyan, amit csak egyszerűen kimondasz? Tégy bármit, csak ne hagyj magamra egy kiürült, poros város felett egy cérnaszálon függve!

Tudod, te voltál minden, amit (úgy hittem) ismertem, és azt hittem, hogy ez működhet. Te voltál minden (de minden!), amit valaha akartam az életben. Összeillettünk… vagyis úgy kellett volna, hogy legyen, de nem így lett… Minden emléket most olyan közelinek érzek, de ez elenyészően kevés ahhoz, hogy a boldog befejezéssel hitegess engem. Igen, a boldog befejezés… Az a boldog befejezés…

Vannak érdekes barátaid, és tudom, mit hisznek: Szerintük eléggé bonyolult eset vagyok, de egyébként mindenki más is… És ők nem ismernek engem, de vajon téged ismernek?

Minden vacak, amit rejtegettél előttem, amit nem mondtál el és minden szar, amit csináltál… Mindezek ellenére te voltál nekem minden, amit (úgy hittem)  ismerek, és azt gondoltam, hogy ez működhet. Te jelentettél nekem az életben mindent. MINDENT! Összeillettünk… Így volt megírva, de elvesztünk az emlékekben. Azokban az emlékekben, amik a mieink, de már nem elég… És te végig csak a boldog befejezéssel hitegettél engem…

Jó volt tudni, hogy itt voltál nekem, és kössz, hogy úgy tettél, mintha érdekelnélek, és hogy azt éreztetted velem, hogy én vagyok az egyetlen. Még jó, hogy nem ért felkészületlenül, de kössz, hogy végignézted, hogy esem össze, miután közölted, hogy ennyi volt, bocs…

“Ő volt minden, de minden, amit valaha szerettem az életben.”

Passzoltunk… Vagyis kellett volna, de ez veszett ügy… Az emlékek még túl közeliek ahhoz, hogy elhitessem magammal, hogy végig csak megjátszottad, hogy boldogok lehetünk a végén… Mert te voltál minden, amire csak vágytam. Jók voltunk együtt… vagyis csak úgy tűnt… de elvesztünk… Még az emlékeimmel hitegetem magam, te pedig végig csak megjátszottad, hogy boldogok vagyunk… Mindent a boldog befejezésért… Igen… BOLDOG befejezés… Hát…

A boldogságnak vége…

A boldogságnak vége, mert elrontottam. Elrontottam. Még úgy is, hogy szépen váltunk el, nekem el kellett rontanom! Hülye Anett! Buta voltál…  Mindened megvolt, szép életed, kedvesed, a boldogság… De te gyerek vagy még, és nem értheted meg még, hogy mit vesztettél el. De jobb lenne minél hamarabb rájönnöd, hogy EZT a hibát ne kövesd el még egyszer!

Nem vagyok tökéletes

Az ember csak arról tud írni, vagyis arról leghitelesebben, amit a legjobban, vagy éppen a legkevésbé ismer, a saját érzései. Legalábbis én ezt tartom. Az elmúlt időben úgy összekuszálódott minden, oda-vissza ugráltam az érzelmeim zavarában, próbáltam a magam ura lenni, de fogadtam meg tanácsokat is. A legjobb ilyen, eléggé későn érkezett, de egy kicsit még tudtam élvezni az életet, a pillanatot. És éltem, nem gondolkodtam, nem aggódtam a dolgokat, csak jól elvoltam a nagyvilágban, és tetszett, hogy amit mindig is szerettem volna elérni, bizonyos pillanatokban sikerült is, nem éreztem magamat egyedül, ott volt mellettem valaki, aki vágyott rám, aki várt rám. Azt hittem, komolyan gondolja, azt hittem, kitarthat egy darabig… Hinni a templomban kell…

Még jópár ember tanácsát megfogadtam, vagyis… Beszélgettem néhány ismerősömmel, akik értenek hozzám. Rájöttem arra, hogy semmi sem tart örökké, és ez így jó. Rájöttem arra, hogy senki sem tökéletes, mert azt rég tudtam, hogy én nem vagyok az, de a körülöttem lévők sem azok, így könnyebbnek hittem a problémáimat, hiszen tudtam, hogy másoknak is vannak. Igazán igyekeztem az enyémeimmel foglalkozni, felnőttként foglalkozni velük. Részben sikerült is, fékeztem az indulataimat, nem hisztiztem, úgy éreztem, sikerült egy-két lépcsőt előrehaladnom. Ebben meg is erősítettek, de aztán megint volt egy incidens, amikor kifordultam magamból, és tudtam, hogy ha visszafogom magam, az később nagyon csúnyán visszaüt. És csak akkor tudok előrehaladni, ha boldog vagyok, és valaki támogat.

Én tisztelem, szeretem a barátaimat, van, akit különösen sokra tartok, de ők nem tudnak mellettem lenni örökre… Egyvalaki volt, akire bármelyik percben támaszkodhattam, mert épp nem volt a közelben senki, és ő ugrott… Majd egyre kevesebbszer, mert megunta. Én is untam már. Tudtam azt is, hogy sokan mások már azért nem foglalkoznak a problémáimmal, mert nagyon sok van, és elegük van. Ekkor jöttem rá, hogy már neki is elege van, és csak magamra számíthatok. De magamnak nem lehetek az egyetlene, magamat nem ismerem annyira, hogy megbízzak benne. Mert pont én vagyok az, aki a legtöbbször átvágott engem, és nagyon sokat csalódtam emiatt magamban. Mert elhittem, hogy más vagyok, másabb vagyok, hogy lehetek még más. De nem, én ilyen vagyok. Sorra csinálom a butaságokat, még akkor is megteszem őket, ha tudom, hogy nem kellene. És később tudatosodik bennem, hogy ezt tényleg nem kellett volna megcsinálnom. És mindig azt hiszem, hogy ezúttal felnőttesebben gondolkodtam… Még egyszer mondom, hinni a templomban kell…

Mert tudom, hogy még cseszettül nem vagyok felnőtt, igenis gyerek vagyok, gyerekként gondolkodom, kislányos a viselkedésem, kislányos hibákat ejtek, de abban a pillanatban az minden úgy van, ahogy, megváltoztatni nem lehet. Csak elfogadni, hogy hülye voltam. Megint. Mindig.

Ha lehetne változtatni, én a nyár elejéhez mentem volna vissza, és másképpen csinálnám a dolgaimat. Másképpen tervezném meg őket. És másképpen sülnének el… Vagy nem? Hát nem! Mert a Sors/Isten/Akárki így akarja, hogy történjenek a dolgok. És a Te elképzeléseid sorra megbuknak. És igaza volt egy bizonyos személynek, aki azt mondta nekem, hogy nem érdemes tervezni, mert a tervek mindig befuccsolnak. Tegnap a vonaton volt öt órám ezen gondolkodni, és akkor csak elraktároztam ezt az információt, a tegnapelőtt kellett hozzá, hogy rájöjjek mennyire is igaz. Mert nem Te számítasz a Világban, hanem mindenki más is. És nem csak Neked vannak terveid. De örülhetsz, mert a Sors/Isten/Akárki nem csak a te terveidet teszi tönkre, hanem mindenkiét, de az enyémeket különösen. Ez a nyár nem álmaim nyarára sikerült, hanem buktatókkal teli három hónap volt. És ez a sok buktató, bár elcseszte a hangulatomat, eszembe juttatta, hogy nem vagyok tökéletes, és van még mit tanulnom. Sőt nagyon sok mindent kell még megtanulnom a Nagyvilágról, annak működéséről. De ezek kellenek ahhoz, hogy rájöjjek, hogy jobbnak kell lennem, mert ha legközelebb lesz ilyen akadály, jobban kell viselnem. Egyvalami már biztosan sikerült… De erre fel voltam készülve, csak azt hittem, van még időm. Igazából lett volna, ha okosabb vagyok… De ezt fogja nekem az Élet majd megtanítani…

Mert a legalapvetőbb érzelem már megvan, de ez csak egy. Meg kell tanulnom mellé helyesen dönteni, helyesen cselekedni, és nem naivnak lenni, élvezni az életet… De az, mi ezeket gátolja, az az első lépcső, ahol én állok… A szeretet lépcsője… Ha ez nem lenne, tudnék a fejemre hallgatni, és gondolkodni a döntéseim előtt, már megtanultam volna dönteni, és nem hinnék el mindent… A rossz oldalt gyújtottam meg a gyertyát, ami alapjában véve baj lenne, én mégsem érzem annak. És most fáj minden porcikám, mert seggreestem, egyszer úgyis felállok, és épp ideje kimászni az ágyból a gép elől, mert pakolni kell, hétfőn új élet kezdődik számomra minden, ismétlem MINDEN tekintetben. És várom már… De szeretnék rajta minél hamarabb túllenni, csak úgy ugrani öt évet az időben… De nem lehet, meg kell szenvednem érte, mert az tesz erőssé, és még inkább gyengévé egyszerre. Meg kell szenvednem az életemet, hogy egyszer kitörjek belőle, amikor már eleget tanultam, és felszegett fejjel nézni a másodperceket.

Addig meg tudom, hogy “Nem vagyok tökéletes“…