Broadway felett az ég

Hát, úgy tűnik, nem akarnak megjelenni a cikkeim, de én úgy döntöttem, szorgalmasan gyártogatom őket, van is már két új ötletem, amik valószínűleg már felkerülnek majd. Remélem. “Csak legyenek benne megszólalók!” Hát, evvan!

Két felvonás, huszonnégy dal, és a világ legrosszabb musical-e. Ez a néhány kifejezés jellemzi leginkább a november 7-én bemutatásra került új előadást. Az ősbemutatót a Centrál Színház Kisszínpadán tartották.

A Broadway felett az ég alkotói, Kiss Márton és Baráthy György már évek óta együtt dolgoznak, két éve hozta őket össze a sors, amikor az Angéla Evangéliuma című kamaradarab születésénél mindketten jelen voltak. Már az a történet is eléggé absztraktnak számított, hiszen a főhős egy kétszeres abortusztúlélő, aki kilenc nap alatt képes kihordani egy egészséges csecsemőt; mindezt kis költségvetésű díszletek között. Akkoriban jött az ötlete egy új előadásnak, egy közös zenés darabnak.

A musicaliekhez általában az ember kétféleképpen viszonyulhat, mondták a készítők: vagy utálja, vagy isteníti. Ők maguk, az alkotók ambivalenciával tekintenek a zenés színházra, ezért is volt olyan nehéz megfelelő témát találniuk ennek a darabnak. Mivel nem vonzotta őket túlságosan a mély drámai világ, hamar elvetették az adaptáció és az átdolgozás gondolatát, és inkább a musicalhez való saját viszonyukról komponáltak egy daljátékot.

Korábban sok zenés produkciót néztek végig, és Kiss Márton ötlete alapján végül megszületett a Pesti Magyar Musical Színház, a Pesti Broadway, és ezzel együtt egy humoros, öniróniával teli darab is. Az előadás egy musical a musicalben; a belső darab Jókai Mór életéből ’Róza és Mór’ történetét dolgozza fel, melyhez megalkottak egy fanatikus rajongót is, Flipper Dittát. A Broadway társulatát egyébként egyfajta fejetlenség jellemzi, de fűszerezi az eseményeket még az, hogy néhány rosszalló kritikus véletlenül elhalálozik. Bárki lehet sorozatgyilkos.

Ezt a képtelen történetet egy másfél éves munkafolyamat előzte meg, és idén májustól zöld út vezetett a sikerhez. „A legnehezebben a dalok születtek meg, melyeknek először csak a címük volt meg. A szerzemények ismert művek anafrázisai (rájátszásai), hangzásvilágot kölcsönöztünk például a Csárdáskirálynőből, a Nyomorultakból és a Bánk Bánból is.” – Mondta Darvas Ferenc, a zeneszerző, aki ezek után be is mutatta a dallami különbségeket.

A darab elkészült, „szarabb is lehetne”, bár a színészek maguk is vártak a november 7-i bemutatóra, este hétkor a Centrál Színház kisszínpadán, az előadás nagy sikert aratott. A jegyek a további bemutatókra 2.900,- forintba kerülnek.

Mi van veled?

Nekem írnom kell, erre jöttem rá tegnap. Írnom kell, amíg a tollam ki nem kopik, míg el nem zsibbad a kezem a billentyűn, csak gyűljenek a szavak.

Valamivel meg kell állnom a helyem a nagyvilágban, és egyre inkább úgy érzem, hogy ez nem a francia lesz. És nem azért, mert nem szeretem, ugyanis egyre jobban érzem magam, ha használhatom a nyelvet, és egyre jobban is megy. Ráéreztem, érzem az ízét, és újra tudom élvezni, célt adott az életemnek.

Bár sosincs késő semmihez, az újrakezdéshez sem, de nem tudom, hogy jó ötlet lenne-e elölről kezdeni. Félek, hogy most ez nem sikerült, nem volt bennem elég motiváció, és most, hogy van, lehet hogy késő már. Most érzem csak a hibáimat, amik vannak, és egyre többen vannak, és egyre jobban húzzák a vállamat. Nehéz az iskolatáska, nehéz az élet. Még fiatal vagyok, még van lehetőségem változtatni, de az élet nem mindig ilyen kegyes az emberrel. Sőt! Általában nem ad új lehetőséget, nem kezdheted mindig onnan, ahol elrontottad, nem javíthatod ki az összes hibádat.

Pedig néha milyen jó is lenne egy időgép, amit visszatekerhetnénk… De mi van akkor, hogy ha azok a jó dolgok, amik a sok rossz mellett jönnek, talán azok is eltűnnének, ha kijavítanánk a rosszakat. Mert másképp alakulna az életünk. Lehet, hogy most nem itt lennék én sem, ha jobban/rosszabbul tanultam volna, máshogy gondolkoznék, és talán nem itt ülnék a koliban, emögött a gép mögött, és talán nem ezen a múlton töprengenék. Talán. Lehet, hogy más irányt vett volna az életem, lehet…

Túl sok a lehet… Előre kellene néznem, hogy hogyan fogom a JÖVŐBEN kijavítani a MÚLT hibáit. Nehéz lesz, és döntöttem. Változtatok, mert ezt kell tennem. Lehet, hogy késő, de nem érdekel. Itt és most felszólítom magamat, hogy egyszer tényleg jobb legyek, és jobban éljek, jobban gondolkozzam, jobban írjak, és úgy ámblokk jobb legyek.

Múló pillanat

Fiatalok.

Egy pillanat, csak ennyi volt, megkedvelték egymást. Nem mondtak semmit, de érződött. Ők érezték, de gyávák voltak.

Senki sem vett észre semmit. Mintha az a valami nem lebegne ott, mintha nem is találkoztak volna, úgy mentek el egymás mellett az utcán. Némán, vágyakozva.

Egy pillanat, csak ennyi volt, de az minden porcikájukat átjárta.

Fiatalok…

Vajon mennyi esélye van az új találkozásnak? Vajon van értelme elrontani ezt a pillanatot? Vajon a vágy mekkora kínzó eszköz?

Egy fiatal számára minden képes szenvedést okozni. Legyen az jó, vagy rossz. Okozzon bármit, csak legyen célja és eredménye, de legyen oka is.

Egy pillanat, csak ennyi volt, és elszállt.

Fall to pieces

Mostanában eltűntem, és a kreativitásom is elcsökevényesedett, be kell érnem a cikkírással. Vagy még azzal sem. Próbálkozom zenehallgatással, ami által új ötleteket meríthetek, és általában merítek is, de sokszor csak dalszövegekre futja. Olyanokra, amiket állandóan dúdol az ember lánya. Biztos mindenkinek van egy aktuális kedvence, amit unásig hallgat, mert épp annyira jó, vagy csak éppen az fejezi ki legjobban az érzéseit.

Bennem is kavarognak most egy kicsit a dolgok, nem tudom, hogy mit is akarok igazán, de valahogy mégis. Érzem, legbelül tudom, hogy nekem ezt igenis így és így kellene megcsinálnom, ezzel és ezzel kéne ilyen és ilyen ügyben beszéljek, hogy aztán ezt és ezt a végeredményt érhessem el. Sokat tűnődöm mostanában, és kezdenek világosodni bennem ezek a valamik, de még nem mindig tudom, hogy mik. Csak próbálkozom. És szerintem jó irányba haladok. Remélem, elérhetem a céljaimat. A szerencsesüti is megmondta: “Minden lehetséges, ha erősen hiszel benne.”

Én most ebben hiszek:

Körbenéztem, majd vissza rád: mondani próbáltál valamit, de nem igazán tudtad kifejteni.
Tudod, valahogy én is így vagyok, nem tudom előtted kifejezni magam.
A mai napért imádkoztam, hogy esetleg most sikerüljön, hogy együtt lehessünk, hogy játsszuk végig.

Nem szeretnék darabokra hullani, csak ülni akarok, és bámulni téged.
Nem akarok beszélni róla, nincs kedvem kitárgyalni se, de legszívesebben mégis, kiönteném a lelkemet neked, csak arról ne kelljen beszélni…
Mert kicsit talán beléd zúgtam.

Úgy érzem, te vagy az egyetlen, akivel örökkön-örökké együtt lennék.
Ha nem vagyok magamnál, te húzol vissza a Földre, a csillagokhoz; a karjaidba.

Tudod, nem szeretnék széthullani, csak le szeretnék ülni, és bámulni téged.
Nem szeretnék beszélgetni se, nem szeretném kitárgyalni, de a lelkemet kiönteném neked, de nem akarok beszélgetni…
Mert szerelmes vagyok beléd.

Tudni akarom, ki vagy;
tudni akarom, hol kell elkezdeni;
tudni akarom, hogy ez most mit jelent;
tudni akarom, hogy kéne érezni;
tudni akarom, hogy mi a valóságos;
mindent, de mindent tudni akarok!

Nem szeretnék darabokra szétesni, csak le szeretnék ülni… és bámulni téged.
Nem akarok beszélni róla, nincs kedvem kitárgyalni se, de legszívesebben a lelkemet is kiönteném neked, csak nem akarok beszélni róla.
Tudod, szerelmes vagyok beléd.

Szerelmes vagyok beléd. Nagyon.

Kérdőjeles élet

Legszívesebben áthúznám, kitörölném az előző jegyzetemet. Mert rájöttem, hogy Pesten sem tudok kiteljesedni... És nem azért, mert nincs rá lehetőségem, nincs rá kapacitásom. Mert ilyen vagyok, nincs tovább teljesedni. Ugyanolyan jelentéktelen szürke kisegér vagyok, mint voltam. Ugyanúgy elbújhatok, ugyanúgy elnyel a tömeg.

Ráadásul Pest szép város, nagy város. Van helyem elveszni. De nem akarok elveszni, ki akarok törni, ki akarok jutni ebből a mélységből. Ezért jöttem ide, hogy ezt megvalósítsam, hogy megvalósítsam önmagam. Próbáltam új életet kezdeni, próbáltam itt lenni és élvezni. És éltem. Lubickoltam a vízben. És tényleg élveztem. Jól éreztem magam. Egy darabig.

És már megint egy pasi kell ahhoz, hogy rájöjjek, láthatatlan vagyok. Egy vacak kis homokszem a cipőtalpon. Ami épp eltapos engem. Mert egy hülye kis ringyó. Mert épp átnéz rajtam. Megint átnéznek rajtam. Mint eddig is, csak eddig mások által. Most az új társaság, az új élet foglya lettem. És jó érzés volt szenvedni. De már nem az, most úgy érzem, hogy megcsaltak. Azok a lányok... Azok a viccek... Csak magamat áltattam, hogy én ebbe a társaságba tartozhatok, hogy egyáltalán ide tartozhatok.

De nem is róluk van szó... Róla... Akit érdekeltem, egy kis ideig. Mert csak erre voltam jó? Játékszer voltam. Játékszer vagyok? Az egész világ csak játszik velem. Megcsaltak... Becsaptak az érzéseim, becsaptak az ösztöneim. Tudtam, hogy ők nem jók, de azt nem gondoltam volna... Én más vagyok, más voltam, más akartam lenni.

De Pest nagy város, teli van lehetőségekkel. Sajnos sok rossz dolgot nem hagytam otthon, pedig kellett volna. Mert akkor a nagyváros lehetőségeit hasznosíthattam volna, és most nem szenvednék a tömeg közepén.

Nem szeretek szenvedni, bár néha jól esik, ez most nem. Nem tudom, mit tegyek...